Hoffmann Rózsánál megint alacsonyan repülnek az oktatási koncepciók. Ez is bizonyítja, hogy az államtitkár asszonyt hiba volt korán temetnie bárkinek is - a kormány szinte semelyik területen sem annyira aktív, mint az oktatásban.
Bár gyakran fordul elő, hogy azok minősíthetetlenül átgondolatlan jellege miatt a kormány kénytelen visszadobni Hoffmann elképzeléseit, ezúttal annyiban mindenképpen sikeres lesz a program, hogy a Fidesz-kormány céljainak, működésének alapvetéseit tökéletesen tükrözi.
Így például sikerült a 21. század elején, a válság közepette, egy sűrűn írt 76 oldalas közoktatásról szóló dokumentumot írni, úgy, hogy a 25.801 szóban egyszer (1!) szerepel az esélyegyenlőség szó, egyszer (1!) az esélyteremtés, és még kétszer esik szó arról, hogy esélyt is kell biztosítani.
Ez még Finnországban is necces lenne, ahol az oktatási teljesítményre per pillanat minimális hatással bír a család anyagi háttere. Ám Magyarországon, ahol köztudott, hogy az oktatás funkciója lényegében az esélytelenség biztosítása azok számára, akik szülei nem képesek esélyt adni, egy ilyen érdektelenség a probléma iránt könnyen hozhatja a program kudarcát.
Betonozzuk a különbségeket
Persze az csak egy dolog, hogy a fogalom négyszer előfordul. Még amikor említik őket akkor is pusztán retorikai maszlagként szolgálnak. Tartalmilag ez a program igenis azt vallja, hogy nem esélyt kell adni, hanem cél a társadalmi különbségek minél keményebb bebetonozása.
Itt hangsúlyosabban nyilvánul meg az, ami a kormány adó-, devizahitel-segítő, közmunka stb. politikájában is megjelenik. Az hogy egy olyan társadalmat szeretnénk, amelyben egyértelmű és kifejezetten államilag védendő érték a gazdagok és a szegényebbek között meglévő, és növekvő egyenlőtlenség. Ami az eddigi közpolitikában a nemtörödömség és inkompetencia eredménye volt, azt most maga a cél.
Ez az esélytelenség szándékos újratermelésének programja.
Álmok temetője
Többször leírtuk már – és a kommentek alapján mindig meglepődve tapasztaltuk, hogy milyen sokan tartják ezt helyesnek –, hogy Magyarországon ma a szegény családból származó gyermekek sokkal kisebb eséllyel jutnak a felsőoktatásba, mint a gazdag családok gyermekei.
De hogy még érthetőbb legyen, hogy miről is van szó: egy ugyanolyan intelligenciájú, szorgalmú, stb. szegény családból származó MAGYAR gyermek sokkal kisebb valószínűséggel jut el a felsőoktatásba, mint jómódú családból származó ugyanolyan képességű honfitársa. És ez itthon rosszabb, mint a hozzánk hasonlóan fejlett országokban. Marad konklúzió az, amit múltkor is felvázoltunk: a magyar iskola egy esélytemető, gyermekek álmainak, ambíciónak korai zsákutcája.
A kézenfekvő igazságtalanság aspektus mellett ez jelentős praktikus vesztességet is jelent.
Rengeteg tehetséget hagyunk kárba veszni, mivel a szülők pénze, és nem a gyermek képessége határozza meg azt, hogy minőségi oktatásban részesüljön. Ez nem mindenkinek rossz – például a költségtérítéses helyekért folyó versengésből sokan kimaradnak, ezáltal megkönnyítve a többiek dolgát. De társadalmilag mindenképpen hátrányos.
Legyen kevesebb érettségizett!
Jelen program több eszközzel is igyekszik aktívan ráerősíteni erre a helyzetre. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a rendszer a jelek szerint korlátozni akarja a gimnáziumba való jutást (ez követi logikusan a tankötelezettségi kor 18-ról 16 évesre való csökkentését). Ez komoly szakítás az eddigi politikával, hiszen a rendszerváltás óta fokozatosan nőtt azon fiatalok aránya, akik érettségivel hagyták el az iskolát. Mint sok minden más, ez sem puszta sikertörténet, hiszen valóban, az átlagintelligencia nem növekedett érezhetően, úgyhogy megállapítható: az átlagérettségiző kevésbé okos, mint 20 éve volt.
Mindazonáltal ez szükséges rossz volt, hiszen az inkább szolgáltatás-alapú gazdaságban az érettségi immár elengedhetetlen eleme a minimális társadalmi érvényesülésnek. Azok, akik csak a nyolc általánost járták ki, szinte biztosan elvágták magukat attól a középosztályi léttől, amelynek minél nagyobb elérhetőségét eddig pártállástól függetlenül minden kormány elvileg biztosítani szeretett volna.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy egyúttal erősíteni szeretné a kormány a szakképzést, ezáltal az eddiginél jobb alternatívát nyújtva azoknak, akik kimaradnak a gimnáziumból és a felsőoktatásból. Tehát kevesebben jutnak gimnáziumba, de a kimaradók cserébe jobb szakképzést kapnak.
Ez önmagában véve pozitív célkitűzés, mindaddig, amíg biztosítva van, hogy a rendszer átjárható, azaz azok a tehetséges gyermekek, akik első körben nem jutottak be a gimnáziumba, kapnak még esélyt arra, hogy átigazoljanak olyan pályára, ami diplomához vezet.
A rendszer ehelyett azonban azt ösztönzi, hogy egyre korábban történjen a gimnazisták és szakiskolások elválasztása, ami egyrészt nem ad kellő időt és lehetőséget a tehetségek felismerésére, másrészt a közös alapok hiánya miatt megnehezíti az átjárást.
Széttartó utak
Ez leginkább a rendszer által támogatott tehetséggondozó elit iskolákban jelenik meg. Ezek az eddigi 4 éves gimnáziumok helyett 6-8 évesek lesznek. Tehát adott esetben 9 évesen el kell dönteni, hogy ki az, aki később egyetemre járhat és a legfelsőbb jövedelmi kasztba tartozhat.
Ez nyilván a Rózsadombon egyértelműnek és logikusnak tűnik (és reális eszközökkel, odaadó tanerővel valóban sokkal kisebb hibahányaddal kivitelezhető lenne), de a közoktatás realitásán belül nem lehet másnak nevezni, mint tömeges zsákutca gyártás.
Ettől eltekintve a tehetséggondozás és a kiemelt minőségű képzés szintén jó ötlet egy olyan környezetben, ahol az oktatási rendszer egyébként jelentős erőfeszítést tesz a tehetség megfelelő felismerése és felzárkóztatása érdekében, amit ugye eddig nem tett a magyar oktatási rendszer és Hoffmann terve szerint nem is fog.
Kinek jár a jobb tanár?
Ahhoz, hogy a szegény hátterű gyermekek tehetségét kibontakoztatni lehessen, ahhoz több és átlagon felüli pedagógiai erőforrásra lenne szüksége azokban az iskolákban, ahol nagyobb arányban fordulnak elő ilyen gyermekek. Itt a tudás átadása az átlagosnál nehezebb, a tanároknak nehezebb a munkája és kevesebb figyelmet tudnak fordítani a diákokra.
Számos olyan gyerek, akinek tehetsége elég lenne ahhoz, hogy jó általános iskolából egyenes út vezesse a felsőoktatásba és jó pályafutásra, simán elkallódik ilyen iskolákban, a kellő pedagógiai figyelem hiányában.
Kiemelkedő anyagi erőforrásokat a pedagógiára a közoktatási koncepció elsősorban a tehetséggondozó intézményeknek kínál, még a „normál” iskoláknak – köztük számtalan esélytemető iskola – arra sincs lehetőségük, hogy az államtól kapott anyagi forrásokat átcsoportosítsák a jobb oktatók felvétele irányába.
Tandíj a középiskolában?
Az iskolában pénzt költeni csak a központi utasítások szerint lehet. Végülis, a tervgazdaság sikerei alapján, ha mást nem, annyit megtanult a Fidesz a Kádár-rendszerből, hogy Budapesten sokkal jobban tudják megítélni, hogy mire van szüksége egy falusi iskolának, mint helyben. Ez teljesen kézenfekvő.
Persze ha egy nem elit minősítésben részesülő iskola többet szeretne költeni jobb tanerőre, azt megteheti, mindaddig, amíg nem állami erőforrásokat használ hozzá. Az eddigi gyakorlatnak megfelelően nyitva áll annak lehetősége, hogy létrehozzon egy alapítványt, amibe a szülők befizethetnek.
S itt bezárul a kör. Mert az, aki ezzel a lehetőséggel élni tud, az megint ugyanaz lesz, akinek a rendszer amúgy is minden esélyt megad.
Egy fokkal őszintébb lenne a lemaradó iskolák kapujára kiírni, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”.
Ha tetszett az írás, csatlakozz a Ténytár Facebook csoportjához!
