A felsőoktatás az a terület, ahol egy pillanatra sem csökken a kormány legyűrhetetlen tettvágya. Az új törvénnyel sikerült felszámolni a felsőoktatás autonómiájának egy részét, majd – mint kiderült, a miniszterelnök személyes kívánságára – jelentősen csökkenteni az államilag finanszírozott hallgatói létszámot és bevezetni a tandíjat.
Ezúttal az intézmények vannak soron. A (szokás szerint a sajtóba) kiszivárgott tervezet alapja a felsőoktatási képzésben található párhuzamosságok csökkentése. A felsőoktatási intézményhálózat egyszerűsítése, a párhuzamosságok csökkentése ésszerű célnak tekinthető. A tervezett változások mellett felhozhatóak érvek – igaz, ellenérvek is –, ezek racionális mérlegelése viszont hiányzik. A fő probléma, hogy egy kormányzati túlerővel átvert, az intézményekkel nem, vagy csak látszólag egyeztetett változás ugyanúgy nem válik szervessé, mint a 2000-es integráció. Ebben az esetben pedig az ésszerűsítés pozitív hatásai aligha érvényesülhetnek.
Tagolás – oda, vissza
A kiszivárgott tervezet alapja (amennyire ezt a szövegből meg lehet érteni), hogy a kormány szabályozni kívánja az azonos képzést nyújtó felsőoktatási telephelyek számát. Bár nehéz pontosan megmondani, hogy Magyarországon hány helyen célszerű mondjuk jogászt vagy andragógust képezni, abban viszonylag széles körben egyetértenek, hogy a jelenlegi felsőoktatási képzési rendszer túlságosan széttagolt, így van értelme a párhuzamosságok csökkentésének
Az új terveknek van azonban két nagyon problémás eleme. Először is nem világos, hogy mi az a „fejlesztési pólus” amiről beszélnek. Ez csak az uniós és hazai források felhasználását szervezi majd, vagy ennél többről van szó, és az új pólusok fogják meghatározni az egész térség felsőoktatási tevékenységét, a hallgatók elosztását, és azt, hogy melyik intézményben milyen képzés indulhasson? Esetleg jogilag is egységes felsőoktatási intézmények jönnek létre? Milyen döntési rend alakul majd ki az új pólusokon belül, valamilyen koordináció lesz, vagy (mint hírlik) egy egyetemnek rendelik alá a többi intézményt?
A másik problémás elem, hogy nem tudható, milyen elvek, igények alapján történik majd az új intézményrendszer kialakítása. Hogyan veszik figyelembe a hallgatói igényeket (számít-e még egyáltalán?), milyen módon értékelik a helyi gazdasági és társadalmi szükségleteket, a felsőoktatás regionális szerepét?
Koncentráció vidéken
Az új terv kevésbé problémás része a vidéki intézményeket érinti, sőt, több eleme a korábbi integráció ésszerű korrekciójának is tekinthető. Az Észak-magyarországi régióban például az intézmények már korábban maguk is kötöttek felsőoktatási szövetséget. Emellett folyamatosan napirenden van a Nyugat- és Közép-dunántúli intézmények valamilyen integrációja – több alkalommal jelentős politikai vitát is kiváltva. Az első lépés itt már megtörtént, amikor a Szombathelyi Főiskola egyesült a Nyugat Magyarországi Egyetemmel (igaz, ez a sérelem ma is eleven a helyiek számára).
A Debrecen-Nyíregyháza és a Szeged-Békéscsaba-Szarvas együttműködés mellett is komoly érvek szólhatnak. A Kecskeméti Főiskola Szegedhez integrálása viszont már sokkal bonyolultabb kérdés: a Mercedes képzési bázisát szolgáló műszaki képzések nem feltétlenül tudományegyetemi keretek között hatékonyak.
A Dél-Dunántúl esetében sok pécsi meggyőződése, hogy a Kaposvári Egyetem létrehozása inkább politikai, mint szakmai döntés volt az előző Orbán-kormány idején (a fideszes vezetésű somogyi város előtérbe állítása a szocialista kötődésű baranyai megyeszékhellyel szemben), bár a kaposváriak ezt nem feltétlenül így látják. Az eset azonban rávilágít arra, hogy ha az integráció az elmúlt években megerősödött kisebb felsőoktatási központok háttérbe szorulásával jár, akkor annak regionális és gazdasági kára rendkívül nagy lehet.
A Corvinus feldarabolása
A központi régióban sokkal több baj van. Eltekintve attól, hogy nyilvánvalóan roppant energiát fektettek kreatív nevek kitalálásába, a lista legfeltűnőbb vonatkozása a műszaki és gazdasági képzést érinti. Minden korábbi cáfolat ellenére, továbbra is úgy tűnik, hogy az egyik legfontosabb rendező elv a Corvinus, és vele az ortodox közgazdasági gondolkodás eltüntetése. Az egyetemet ugyanis gondosan három részre vágják.
Agrár területen helyreáll a 2000-es integráció utáni helyzet. A volt Kertészeti Egyetemhez tartozó budai karok visszakerülnek Gödöllő fennhatósága alá, ahonnan 2003-ban menekültek el.
A Gazdálkodási Kar – a Társadalomtudományi Karhoz hasonlóan – a Műegyetemhez kerül. Utóbbiban nagyon nehéz bármilyen logikát felfedezni, hiszen hasonló képzés az ELTE-n folyik, ami viszont a Közgazdaságtudományi Kart kapja meg. Vélhetően azon az alapon, hogy ott is tudományos tevékenység zajlik. Az „elméleti” és „gyakorlati” orientációjú karok szétválasztása mindenképpen problémás, hiszen a felsőoktatás uralkodó tendenciája éppen a praxis és a teória összekapcsolása.
Miközben a műszaki és gazdasági terület közös egyetemi pólust kap (nyilván mert mindkettőnek van köze az olyannyira kedvelt nemzeti iparhoz), két nagyon sajátos nevű pólus is kialakul. A központi régióban ugyanis a főiskolák (illetve a főiskolából előlépett Óbudai Egyetem) nem integrálódnak a nagy egyetemi pólusokhoz, hanem önálló műszaki és pénzügyi-gazdasági „felnőttképzési” pólust hoznak létre. Azt, hogy az intézmények nevében mit jelent a felnőttképzési, csak találgatni lehet. Valószínűleg nem arról van szó, hogy csak levelezős hallgatókat vehetnek majd fel ezek az intézmények, de elképzelhető, hogy innen kezdve, elsősorban a felsőfokú szakképzésben és továbbképzésben szánnak majd nekik nagyobb szerepet.
Ez azonban két oldalról is nagyon kockázatos lépés. Egyrészt egy sor magas szintű képzés (például idegenforgalom, robotika) helye válhat kétségessé, másrészt pedig a többi intézmény részvétele visszaszorulhat a felnőttképzésben, miközben ez minden felsőoktatási intézmény számára fontos feladat.
A felsőoktatási intézményhálózat egyszerűsítése, a párhuzamosságok csökkentése tehát ésszerű célnak tekinthető. A Corvinus radikális és indokolatlan szétdarabolásától eltekintve, a tervezett változások mellett felhozhatóak érvek – igaz, ellenérvek is –, ezek racionális mérlegelése viszont hiányzik. A fő probléma azonban, hogy egy kormányzati túlerővel átvert, az intézményekkel nem, vagy csak látszólag egyeztetett változás ugyanúgy nem válik szervessé, mint a 2000-es integráció. Ebben az esetben pedig az ésszerűsítés pozitív hatásai aligha érvényesülhetnek.
Előre, mint a rák
Mi úgy látjuk, hosszabb távon hatékonyabb lett volna, ha hagyják, hogy továbbra is a verseny határozza meg az intézményrendszer fejlődését. Sajnos attól a gyanútól is nehéz szabadulni, hogy a valódi szándék a források kivonásának álcázása az „átalakítás” és „ésszerűsítés” tetszetős jelszavaival.
