Magyarország kétségkívül sikeres olimpián van túl. Kilencedik helyen zártunk az éremtáblázat, olyan nagy országokat megelőzve, mint például Japán vagy Ausztrália. A pekingi zökkenő után elmondható, hogy a magyar olimpikonok hozták megszokott formájukat. Ez szinte mindenkit meglepetésként ért, hiszen a 2008-as kudarc után mindenki temette a magyar sportot – már amennyiben kudarcnak tekinthető, hogy „csak” három aranyat szereztünk, és még így is a legjobb 30 ország között voltunk. A sportolók azonban megmutatták, hogy felesleges temetni őket, alázatos és szorgalmas munkával ismét hírnevet, dicsőséget hoztak saját maguknak és az országnak.
Megéri tehát támogatni a sportot, csak éppen nem mindegy, hogyan. A jelenlegi rendszerben éppen a sikersportágak támogatása mondható gyérnek, miközben olyan sportágakra, ahol elmaradnak a sikerek klubcsapat és válogatott szinten is, fölöslegesen szórunk el milliárdokat. Az is igaz persze, hogy a pénz nem minden. Szükség van a tehetségre, a jó génekre, az edzői munkára, a jó stábra, szorgalomra és természetesen alázatra is. Ezek együttese járulhat hozzá az olimpiai aranyhoz. A pénz már csak a pontot teszi fel arra a bizonyos „i”-re.
Akikre büszkék lehetünk
Olimpiai szereplésünk után ismét bebizonyosodott, hogy „vizes" nemzet vagyunk, hiszen a nyolcból öt arany vízhez köthető sportágakból „érkezett" (kettő úszóinktól, három kajak-kenusainktól). A maradék három is olyan sportágakból, amelyekben mindig is jól teljesítettek sportolóink (lólengés, kalapácsvetés, vívó sportok). Emellett még nagyon jól szerepeltek dzsúdósaink, birkózóink, és nem feledkezhetünk meg a női és férfi vízilabda, valamint férfi kézilabda csapatunkról sem. (Igaz, hogy a férfi vízilabdában lezárult egy korszak, de az elmúlt három olimpia és tizenkét év érdemeit senki sem veheti el a Kemény-csapattól.)
A részletes éremtáblázat alapján látható, hogy melyek Magyarország kiemelt sportágai. Itt találhatóak meg azok a sportolók, akik mindig, minden körülmény között remekül teljesítenek és feledtetik a mindennapok gondjait – még ha csak pár hétre is.
Kevés a támogatás, ráadásul rossz helyre megy
Ennek ellenére, a sikersportágak támogatása nagyon gyérnek mondható. A kajak-kenusok (Magyarország legeredményesebb sportága jelenleg) például filléres gondokkal küzdenek. Az is igaz ugyan, hogy a magyar sport GDP arányos támogatása általánosságában is alacsonynak mondható, az össznemzeti termék körülbelül 0,5 százalékát költjük csupán a sportra. Ez persze önmagában semmit sem jelent, hiszen Ausztria például érem nélkül zárt az olimpián, annak ellenére, hogy jóval többet költenek a sportra, és sokkal modernebb és fejlettebb a klubcsapatok élete szomszédunknál. (Érdemes azért hozzátenni, hogy Ausztria – már csak adottságai miatt is – inkább a téli sportokban jeleskedik.)
Ettől függetlenül, Magyarországon rengeteg pénzt szórnak el fölöslegesen. Kulcságazatként kezelik a focit vagy a kosárlabdát, pedig jelenleg ebben a két csapatsportban sehol nem tartunk, sem klubcsapat, sem pedig válogatott szinten. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy magántőke nélkül nem is fog. Ezért érdemesebb lenne a látványsportokra szánt 15-20 milliárd forintos keretet kizárólag a kézilabdára és vízilabdára fordítani, hiszen itt még mindig a világ élvonalához tartozunk. De tartózkodni kéne az olyan fölösleges látványberuházásokról, mint például a debreceni focistadion. Ismerve a hazai bajnokság átlag nézőszámát, nem nevezhető egy stadionépítés kifizetődő beruházásnak.
Egyetlen megoldás van...
...ha ezt a pénzt a valódi sikersportágak támogatása költhetnénk. Ennek jelei egyelőre nem mutatkoznak, sőt, egyre több klub próbál megszabadulni kisebb, viszont nemzeti szinten annál sikeresebb ágazataitól a pénztelenség miatt. Így hiába látják a fiatalok a tévében Gyurta Dániel vagy akár Berki Krisztián sikereit, ha nem lesz hol edzeniük.
A mindennapos testnevelés óra pedig nem megoldás, hiszen egy olimpikon nevelése ennél sokkal körültekintőbb és szakszerűbb felkészítést igényel, ami már nagyon fiatalon, akár öt-hat éves korban megkezdődhet. A tornaórán pedig a tanárnak figyelnie kell minden egyes diákra. Arra se pénz, se idő nincs, hogy egy-egy diákot kiemeljen és vele külön foglalkozzon.
Az egyetlen megoldás tehát, hogy támogatni kell a klubok közül azokat is, amelyek a sikersportágakkal foglalkoznak. Ellenkező esetben (ha Rióban még nem is) visszatérhet a „pekingi forma”, és akkor a teljesítmény már nem lesz magyarázható sem a külső tényezőkkel, sem a pillanatnyi pechhel, sem pedig a szerencse hiányával.
A pénz persze nem minden
Az is igaz persze, hogy a pénz nem minden. Szükség van a tehetségre, a jó génekre, az edzői munkára, a jó stábra, a szorgalomra és természetesen a sport iránti alázatra is. Ezek együttese járulhat hozzá az olimpiai sikerekhez. A pénz már csak a pontot teszi fel arra a bizonyos „i”r-e. Ahogy grafikonunkon is látszik, a gazdasági teljesítmény és az aranyak száma között nagyon alacsony a korreláció, és a lakosságszám között is teljesen felesleges összefüggést keresni. A kvalifikációs rendszer és a kvóták száma miatt, a Magyarországénál százharmincszor népesebb Kína így is csak háromszor-négyszer több sportolót tud küldeni az olimpiára.
Tehát hiába nevezhető egy állam jólétinek, vagy nem jólétinek, önmagában véve ez kevésbé befolyásolja az adott ország sportteljesítményét. Azok az országok, amelyek felismerik, hogy mely sportokhoz jók az adottságaik – a gének, a tehetség és a múlt alapján –, és áldoznak is erre, ki tudják termelni a sikersportolókat. Például Etiópia vagy Kenya a hosszútávfutásban, Jamaica a sprinttávokban, az USA az úszásban, az atlétikában és a kosárlabdában, Kína a tollaslabdában, az asztaliteniszben, a tornában, vagy például Oroszország az atlétikában, a tornában és a táncelemeket tartalmazó sportokban.Minden sportágra máshol sincs pénz. Így Magyarországnak is egyértelműen azokat a sportokat kell támogatnia, amelyekben sikeres volt régen és most, ráadásul a tehetséges sportolók is rendelkezésre állnak.
Jelen körülmények között nem szabad elpazarolni a pénzt olyan sportágakra, amelyek ma nem annyira népszerűek, kedveltek. Elsősorban azokat támogassuk, amelyek most is dicsőséget hoztak az országnak. A nehéz körülmények dacára, sportolóink ezen az olimpián mindent megtettek, de most részben az ország vezetésének a feladata, hogy gondoskodjon arról, hogy ezek az ágazatok hosszú távon is hozzák a sikereket. Nem szabad, hogy leépüljön a valódi sport.
Az utolsó 100 komment: