Az oktatási kormányzat végre nekiállt a kabátot is megtervezni a gombokhoz. Miután ebben a ciklusban - hosszú belharcok után - elfogadtak egy új felsőoktatási törvényt, tandíjassá alakították a felsőoktatás jó részét, kitalálták a modern kori röghöz kötést, felélesztették a hasznos értelmiség fogalmát, időnként meglebegtették a Corvinus bezárását, a diáktüntetések ritmusában változtatták naponta az idei beiskolázás szabályait, valamint az állami források elvonásával padlóra küldték az egyetemek nagy részét, utólag eszükbe jutott, hogy ehhez az egészhez mégse ártana valami stratégiaféleség is.
“A felsőoktatás átalakítás stratégiai irányai és soron következő lépései” című koncepció (vagy még inkább vázlat) nem igazán felel meg a szakpolitikai dokumentumokkal kapcsolatos formális és tartalmi kritériumoknak. Nem is hivatalos kormányzati előterjesztés, de mivel a minisztériumon keresztül került el az egyetemekhez véleményezésre, mégiscsak érdemi és fölöttébb izgalmas kormányzati álláspontnak tekinthető.
A dokumentum több mint az eddigi politika átcsomagolása, de kevesebb mint egy teljesen új, a nemzetközi tendenciákba illeszkedő felsőoktatás-fejlesztési elképzelés meghirdetése. Hiába szakít bátran számos területen az Orbán-kormány retorikai ámokfutásával, igazából kompromisszumra törekszik. Növelni akarja a versenyt, a hallgatók szabad választását és az intézményi autonómiát, de közben meg akarja tartani a kormány széleskörű korlátozó szerepét. A javaslat minden ellentmondása és gyengesége ellenére is, az eddigieknél nagyobb támogatásra számíthat a felsőoktatási vezetők egy részétől is. Az azonban nagyon is kétséges, hogy a rendelkezésre álló rövid idő és szűkös források mellett bármi megvalósul majd belőle.
Egy megfelelő káder
A kormány szokásai ellenére ez alkalommal egy szakembert bízott meg a felsőoktatási stratégia kidolgozásának feladatával. Gilly Gyula, végzettségét tekintve orvos, de elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkozik. 1998 és 2001 között a felsőoktatás fejlesztéséért felelős főosztály vezetője volt Pokorni Zoltán minisztériumában, a diákhitel-rendszer egyik kidolgozója, majd a Diákhitel Központ első vezetője. Ezután az egészségügy vállalkozói területén érvényesült, de aktív szerepet vállalt a Hoffmann Rózsához kötődő Keresztény Értelmiségiek Szövetségében, a címében is a politikai ezotéria körébe tartozó “Keresztény gyökerek és a boldog magyar élet” kötetben és a hozzá kötődő előadássorozaton, a “Hazánk újjáépítése emberközpontú politikával” című opuszával. Egyszóval minden jel szerint jó viszonyt ápol a kormány oktatási kérdésekben döntő mindkét erőközpontjának meghatározó emberével. Politikai hűségéhez így nem férhet kétség. A most nyilvánosságra került koncepció egy szempontból mindenképpen megfelel a politikai elvárásoknak: az ötvenes évekre emlékeztető mennyiségű Orbán Viktor idézet szerepel benne.
Mégis érték a felsőoktatás?
A szöveg érdemi részében azonban szerencsére a szakmai szempontok kerülnek előtérbe. A dokumentumot megalapozó “Általános megfontolások” ugyanis a legkevésbé sem igazolja az eddigi kormányzati ideológiát és lépéseket. Kiinduló pontja a felsőoktatás gazdasági és társadalmi hasznossága. Többek között az, hogy a diploma megszerzése jelentős, és Magyarországon különösen kiemelkedő (két és félszeres!) jövedelem többlettel, valamint a munkaerőpiacon és számos más területen jelentős előnnyel jár. Ugyanakkor társadalmi hasznossága is magas, a felsőoktatási kiadások megtérülése 8-9-szeres, miközben a gazdaság sikeressége szempontjából is meghatározó a tudástőke jelentősége. Az is kiderül, hogy a korábbi kormányzati állításokkal szemben Magyarországon nemzetközi összehasonlításban alacsony a diplomát szerzők aránya. Mindezeket ráadásul a kormányoldal által kevéssé kedvelt nemzetközi szervezetek, az OECD és az Európai Unió dokumentumaival támasztja alá a szerző. Tegyük hozzá, ezeket az adatokat és tényeket eddig is folyamatosan szóba hozták a jelenlegi felsőoktatás-politika kritikusai, igen kevés eredménnyel.
A koncepció meglehetősen gyorsan el is jut a helyes következtetésig: “Logikailag is téves minden olyan következtetés, amely a jelenleg létező magyar felsőoktatási rendszer egyes működési anomáliái kapcsán a továbbtanulás és a felsőoktatás fontosságát, szükségességét kérdőjelezi meg.” Szívünkből szól. Csak éppen eddig éppen a kormány volt az, amely a “munkaalapú” (ha jól értjük leginkább feldolgozóiparra alapozott) gazdaság építésének keretében folyamatos és eredményes küzdelmet folytatott az “egyetemi túlképzés”, a “romkocsmák félhomályában merengő, állástalan diplomások” ellen. Sőt az amúgy államosító hajlamú kormányfő az “önfenntartó felsőoktatást” is meghirdette. Ezek után úgy tűnik, hogy az említett Orbán citátumok ugyanazt a célt szolgálják, mint annak idején a megfelelően alkalmazott Lenin idézetek: próbálják a vonalasság látszatát kölcsönözni egy valójában kevéssé alkalmazkodó dokumentumnak.
Célok és forintok
Bár a dokumentum a 2014 májusáig megvalósítható, vagy legalább is elindítható változásokat veszi sorra, amely eleve kizárja a meghirdetett stratégiai gondolkodást, meglehetősen ambiciózus a célok nyolc pontos felsorolása. Egyrészt felmondja a kötelező gyakorlatot, a mindenki számára elérhető, magas színvonalú, gyakorlati hasznosságra figyelő rugalmas felsőoktatást. Ugyanakkor feltűnő, hogy a célok másik fele gazdasági természetű, hatékony finanszírozást vetít elénk, valamint az intézményi autonómia, illetve a professzionális menedzsment és az akadémiai vezetés együttműködését hirdeti meg. Ez kevésbé udvariasan azt jelenti, hogy a koncepció egészében és az elképzelt egyetemi modellben is az eddiginél jóval hangsúlyosabban jelennek meg a finanszírozási szempontok.
Ha már pénz, akkor a papír rá is tér talán az egyik legizgalmasabb kérdésre, a hallgatói finanszírozásra. Egyrészt (szintén ellentétesen a Fidesz évtizedes kommunikációjával) elismeri, hogy a hallgatók több mint ötven százaléka eddig is fizetett tandíjat, másrészt, hogy az ingyenes felsőoktatás nem fenntartható, sőt egyenes álságosnak nevezi a két évtizedes tandíjvitát (amelynek a szerzője hallgatói képviselőként egyik korai harcosa volt).
Itt azonban már elfogy a bátorság, és azt az elég meglepő következtetést vonja le, hogy a Diákhitel2 megoldja az összes problémát. Ugyan valójában fizetős lesz a felsőoktatás, de ezt a hallgatók majd könnyedén kifizethetik a későbbi többletjövedelemből. Úgy tűnik, azt már nem érzékelte a szerző, hogy a Diákhitel2 ellenére is jelentősen csökkent a jelentkezők száma, ráadásul a rendszer drága és hosszú távon fenntarthatatlan. A Diákhitel2 preferálásából és a tandíj tudomásul vételéből következik, hogy javasolja a költségtérítéses képzés létszámkorlátjának eltörlését (ami szintén ellentmond a korábbi kormányzati terveknek).
Összefoglalva: a dokumentum több mint az eddigi politika átcsomagolása, de kevesebb mint egy teljesen új, a nemzetközi tendenciákba illeszkedő felsőoktatás-fejlesztési elképzelés meghirdetése. Hiába szakít bátran számos területen az Orbán-kormány retorikai ámokfutásával, igazából kompromisszumra törekszik. Növelni akarja a versenyt, a hallgatók szabad választását és az intézményi autonómiát, de közben meg akarja tartani a kormány széleskörű korlátozó szerepét. A javaslat minden ellentmondása és gyengesége ellenére is, az eddigieknél nagyobb támogatásra számíthat a felsőoktatási vezetők egy részétől. Az azonban nagyon kétséges, hogy a rendelkezésre álló rövid idő és a szűkös források mellett bármi megvalósul majd belőle.
Ez utóbbi témával, azaz a finanszírozással, következő bejegyzésünkben majd részletesen foglalkozunk.
