Az új felsőoktatási stratégiáról szóló előző bejegyzésünkben megmutattuk, hogy az új koncepció több mint az eddigi politika átcsomagolása, de kevesebb mint egy teljesen új, a nemzetközi tendenciákba illeszkedő felsőoktatás-fejlesztési elképzelés meghirdetése. Hiába szakít bátran számos területen az Orbán-kormány retorikai ámokfutásával, igazából kompromisszumra törekszik.
Növelni akarja a versenyt, a hallgatók szabad választását és az intézményi autonómiát, de közben meg akarja tartani a kormány széleskörű korlátozó szerepét. Mi úgy látjuk a javaslat minden ellentmondása és gyengesége ellenére is, az eddigieknél nagyobb támogatásra számíthat a felsőoktatási vezetők egy részétől is. Az azonban nagyon is kétséges, hogy a rendelkezésre álló rövid idő és szűkös források mellett bármi megvalósul majd belőle.
Most a dokumentum leginkább kidolgozott részét, a finanszírozást mutatjuk be.
Gurul a pénz
A javaslat legjobban kidolgozott része a finanszírozás. Egyrészt simán bejelenti, hogy a felsőoktatás költségvetési támogatását a nemzetközileg szokásos 1-1,2 százalékra kell emelni (ez az arány azonban jelenleg csak 0,4 százalék körül van). A kormány eddig elsősorban a felsőoktatástól való forrás elvonásában jeleskedett.
A javasolt új logika lényegében az ellátott feladatok alapján finanszírozná az egyetemeket. Megszüntetné a 2010 előtt szerződéseket és az azóta leginkább minisztériumi rokonszenv alapján elosztott fenntartási támogatást. Ehelyett alapvetően hallgatói normatívára és kutatási pályázatokra bízna az intézmények finanszírozását. Ez sok szempontból ésszerű megoldás (az állam a megrendelt szolgáltatásokért fizet), ugyanakkor meglehetősen nehéz helyzetbe hozná azokat az intézményeket, amelyek nagy vagy drága fenntartású ingatlanokat használnak. Igaz, ezek állami kézbe vétele célja is lehet a javaslatnak. Emellett megmarad a kiváló és kutató egyetemek, valamint karok külön támogatása, amellyel az a gond, hogy ezeket a címeket nem mindig teljesen áttekinthető módon ítélték oka, például Balog miniszter külön egyéni döntéssel minősítette kiválónak a Pázmányt.
A képzési támogatás elosztásánál rögtön három Orbán idézet is találunk. Nem véletlen, hogy ilyen erős védőpajzsot kell képezni köré, hiszen a javaslat lényegében a Magyar Bálint-féle felsőoktatási törvény modelljének visszaállítását javasolja. Korábban a minőség fő ellenségének kiáltott fejkvóta-alapú finanszírozás mellett az a nagyon fontos elem is megjelenik, hogy sokkal hatékonyabb, ha a hallgatók döntése osztja el normatívát az egyes intézmények között. A papír nyíltan a hallgatókért folytatott verseny pártjára áll. Ugyanakkor a javaslat azt is javasolja, hogy valaki (feltesszük a kormány) gyomlálja ki a feleslegesnek vélt szakokat, illetve korlátozza azt, hogy melyik intézmény, milyen képzéseket indíthat. Magyarán, olyan verseny lesz ez, ahol nagyon gondosan megválogatják, hogy ki melyik versenyszámban állhat rajthoz.
Még inkább látszik majd ez a „versenydíjakon”. Azt ugyanis, hogy melyik képzésért, melyik intézmény, mekkora támogatást kap, számos szempont alapján javasolja differenciálni. Az MTA tudományterületi besorolásától egészen addig, hogy az „adott intézménytípusban milyen képzésnek van értelme, milyennek nincs”, ennek precíz mérőszámai nem ismeretesek. Ezzel viszont a rendszer lényege veszik el, a normativitás, tehát az egyenlő versenyfeltételek biztosítása.
Majd a Központ megmondja!
Itt pedig már el is jutottunk a javaslat leggyengébb pontjához. Abból a szempontból ugyanis tökélesen folytatója az eddigi kormánypolitikának, hogy jól láthatóan nem is érti, mit jelent az egyetemi autonómia. Úgy tűnik, hogy egyáltalán nem bízik az egyetemekben, illetve a köztük zajló versenyben. Bármennyire is érvel amellett, hogy a hallgatók választása adja a legjobb eredményt a felsőoktatással kapcsolatos döntésekben, valójában egyáltalán nem kíván teret adni annak, hogy az intézmények saját döntéseik alapján próbáljanak hallgatókat megnyerni.
A szakok és képzési szerkezet kapcsán már említettük, hogy a javaslat nem sokat bízna az intézményi fantáziára és önállóságra. Még feltűnőbben jelentkezik ez az intézmények kasztokba sorolásánál. Lesznek majd nemzeti tudományegyetemek (Debrecen, Szeged, ELTE, stb.), amelyek a világ élvonalába kerülnek, egy-egy területtel foglalkozó szakegyetemek (Miskolc, Veszprém, Győr), amelyek csak egyes területeken képezhetnek (van egy fogadásunk, hogy a Corvinus is ide kerül majd), illetve szak- és regionális főiskolák. Minden felsorolás példálózó, tehát lehet találgatni (vagy lobbizni), hogy melyik intézménynek, milyen sorsot szánnak, hova kerüljön be, vagy át. Az egyetemek és főiskolák számára ez nyilvánvaló leminősítést, a források jó részének elvesztését jelenti, nem véletlen, hogy a Miskolci Egyetemen már tiltakoztak a lefokozás ellen.
Hasonló a helyzet az intézmények belső életével kapcsolatban is. Az egyetemi autonómia ugyancsak korlátos lesz, ha egyrészt a döntések jó része nem a választott szenátusokban, hanem az Igazgató vagy Felügyelő Tanácsokban születik majd meg (ez szintén a Magyar-féle törvényben szereplő Gazdasági Tanácsokra hasonlít, amely miatt annak idején éppen a Fidesz fordult az Alkotmánybírósághoz). Hiába javasolja a szenátusok rektorválasztási jogának helyreállítását, ha a gyakorlati gazdasági hatalom a minisztérium által küldött gazdasági főigazgatók (majd kancellárok) kezébe kerül majd.
Ez a bejegyzés a www.tenytar.hu oldalon megjelent elemzés rövidített változata.
