A kormány továbbra is toldoz-foldoz, a foglalkoztatási adatok kozmetikázása pedig még mindig zajlik – a döntéshozókat már szinte semmi sem gátolja meg e cél elérésében. Az ügyben történt legutóbbi fejlemények jól mutatják, hogy tényleg semmilyen eszköztől nem riadnak vissza: Pintér Sándor belügyminiszter új ötlete nyomán a közmunkásokat kvázi kötelezni lehet mezőgazdasági idénymunka végzésére is.
Június 30-án pedig az országgyűlés elfogadta azt a javaslatot, amely lehetővé teszi, hogy az önkormányzat idénymunkára kölcsönadja a közmunkásokat, és három hónapra kizárja a közmunkából azokat, akik nem szeretnének ezzel a lehetőséggel élni. Meggyőző ajánlat, nem igaz?
Kormányzati kommunikáció vs. valóság
Egy hangzatos ígéret szerint, amely magától a miniszterelnöktől hangzott el, 2018-ra elérjük a teljes foglalkoztatottságot, 3 százalékra szorítva le a munkanélküliséget. Igen, a munkanélküliséget. Mielőtt megakadnánk ezen a szón, fontos tisztázni, hogy valójában miről van szó, amikor teljes foglalkoztatottságról beszélünk: az ugyanis nem 100 százalékos foglalkoztatottságot jelent, hanem hogy a munkanélküliségi ráta természetes szintjén, 4-5 százalék körül van. Ez azzal magyarázható, hogy vannak olyan tényezők, amelyek mindig meggátolják azt, hogy mindenkinek legyen munkája: például munkaerő-piaci súrlódások, vagy éppen az önkéntes munkanélküliség. Utóbbi azt jelenti, hogy az emberek az adott munkafeltételek vagy bérszint mellett nem hajlandóak munkát vállalni.
Ehhez képest a munkanélküliségi ráta jelenleg 7 százalék körül van, a téli közmunka EU-s pénzből történő bevezetéséig ez telente rendre 11 százalékra kúszott fel – szemléletes példa ez arra, hogy a közmunkaprogrammal milyen szép, tartalmilag azonban mennyire üres számokat lehet produkálni.
De mi van a számok mögött? A gazdaságilag aktív népességszám az elmúlt években nőtt. Ez részben annak köszönhető, hogy a kormányzati döntések sokakat kizártak a passzív ellátásból (ők addig gazdaságilag inaktívnak számítottak), de helyzetüknél fogva csak közmunkásként tudtak elhelyezkedni. Ez pedig már gazdaságilag aktív csoportnak számít (hivatalosan álláskereső), és mivel a közmunkás foglalkoztatott is egyben, statisztikailag nőtt a foglalkoztatás.
Ha azonban arra vagyunk kíváncsiak, hogy mekkora a munkanélküliség a közmunkások számával korrigálva, figyelembe kell venni az aktív/passzív állapotot is, így a segélyen élő inaktívak egy részét munkanélkülinek is tekinthettük volna. A különböző hatásokkal az NGM is számolt, így ott arra jutottak, hogy közmunkások nélkül a munkanélküliség 9 százalék környékén lenne most:
Kép forrása: portfolio.hu
A közmunka tehát gyakorlatilag nem más, mint egy aktív szociális ellátás, mivel a közmunkában résztvevők gazdasági tevékenysége elhanyagolható, és a versenyszférába való átjárás elenyésző. Bármennyire is szomorú, az itt végzett munka hozzáadott értéke alig látható a versenyszférához képest. A közmunkásbér pedig bruttóban 79 ezer 155 forint, ami jóval a létminimum alatti összeget jelent. Az MTA tanulmánykötete szerint ráadásul a közmunka a legtöbb esetben nem a munkaerőpiacra csatornázza vissza a programban résztvevőket, hanem maximum közmunkára, vagy a regisztrált munkanélküliségbe.
Persze a kormányzati kommunikáció szerint a közfoglalkoztatás bevezetésére azért volt szükség, hogy visszavezesse az embereket a munkaerőpiacra, munkára tanítsa őket és enyhítse a munkanélküliséget. Azonban a Magyar Tudományos Akadémia kutatói nemrég adtak ki egy tanulmánykötetet, amelyből kiderül, hogy a közmunka ezeket a problémákat egyáltalán nem oldja meg.
A kutatás eredménye szerint fél évvel azután, hogy véget ért a közfoglalkoztatási periódus, a programban részt vevő 517 ezer 730 embernek, aki 2011-2012-ben volt benne a közmunkaprogramban, 180 nappal később majdnem fele ismét regisztrált munkanélküli lett, 34 százalékuk ismét közfoglalkoztatott, 6,7 százalékukról pedig nem tudunk semmit, és csupán 13,3 százalék tudott elhelyezkedni a nyílt munkaerőpiacon.
Kép forrása: index.hu
Akárhogy is nézzük, ez nem nevezhető sikertörténetnek, a kormány azonban foggal körömmel ragaszkodik hozzá, hiszen tűzoltásként, illetve az adatok kozmetikázása miatt jól eladható ez a fajta populista lózung.
Az állam az új módosítóval pedig már a közfoglalkoztatottak nyílt piaci kilépésére is rátette a kezét. Eszerint, ha egy helyi vállalkozónak szüksége van néhány napszámosra, kérheti az önkormányzattól, hogy küldjön hozzá munkára közmunkásokat. Az önkormányzat a járási munkaügyi szervezetet kéri meg, hogy keresse meg a közfoglalkoztatót, hogy az adjon át munkást az igénylő vállalkozónak.
A helyzet abszurditása, hogy ebből az egész láncból maga az eleve kiszolgáltatott helyzetű foglalkoztatott marad ki, akit ráadásul egy további csapással sújt ezentúl a rendszer: amennyiben nem fogadják el az idénymunkát, három hónapra kizárjak őket a közfoglalkoztatásból, elesve az addig kapott bértől – azaz a munkanélküli segélytől szociális ellátástól. Mivel pedig nem utasíthatnák vissza az ajánlatot, a gazdák biztosan nem fizetnének többet a közmunkásoknak a törvény szerinti minimumnál, ami most óránként 518 forint.
Az EU korábban országspecifikus ajánlásában rámutatott a közmunkaprogram piactorzító hatására, azt szorgalmazva, hogy a program helyett valódi, aktív munkaerő-piaci intézkedésekre kéne fordítani a pénzt. Ezzel a fejleménnyel azonban – mivel idénymunkákról van szó – csupán időszakosan kerülnek a közmunkások az aktív munkaerőpiacra. Tehát a közfoglalkoztatottságból ugyan papíron visszakerülnek az elsődleges munkaerőpiacra, lényegében azonban semmivel sem javultak sem az ő, sem a magyarországi foglalkoztatás kilátásai.
A javaslat indoklása szerint a munkaadók nem találnak elég jelentkezőt idénymunkára. A javaslat megvalósulásával pedig valóban csökkenhet a feketén, szörnyű körülmények között foglalkoztatott mezőgazdasági idénymunkások száma, valódi megoldást azonban inkább a körülmények javítása (magasabb fizetés, munkakönyv, minőségi munkásszállások) jelentene, ami a piacon vonzóbbá tenné ezeket a munkákat.
