2013-ban, a holland-magyar 8-1 után ki hitte volna, hogy pár év múlva az Európa-bajnokságon a csoportmeccseket nagyszerű játékkal, veretlenül továbbjutva fogjuk abszolválni. Gyakorlatilag meccsről meccsre, passzról passzra kerültünk vissza a világ futballtérképére.
Ez a siker mindannyiunk a sikere, amelynek nincs semmi köze a politikához. Nem az Orbán-féle stadionfejlesztési őrület hozta meg az eredményeket, hanem a külföldről hozott szakmai hozzáértés, a kemény munka, és végül természetesen a magyar játékosok csodás teljesítménye.
Hogyan jutottunk el idáig?
Három évvel ezelőtt még arra gondolhattunk a hollandok ellen elszenvedett csúfos 8-1-es kudarc után, hogy kész, ennyi volt, nincs remény. Erre az érzésre tett rá még egy lapáttal Pinyő Pintér Attila érkezése, akivel közel húsz hónappal ezelőtt csúnyán kikapott a válogatott itthon az északírektől. Aztán minden egy csapásra megváltozott: a következő edző végre nem a hazai nagybetűs szakmából érkezett.
Dárdai Pál kinevezése rendkívül örömteli volt, hiszen személyében olyan ember került a válogatott élére, aki a legmagasabban jegyzett futballkultúrák egyikében szocializálódott és kapott képzést, továbbá képes volt a játékosokat is fanatizálni. A magyar szakma egy része kétkedve fogadta Dárdai kinevezését. Bognár György, korábbi válogatott játékos egyenesen azt mondta, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) ezzel a lépésével szembeköpte a magyar edzői társadalmat.
Bern Storck Magyarországra érkezésének szakmai berkekben sem örültek sokan, ami nem is csoda, hiszen a német szakember utánpótlásért felelős vezetőként egyből el is tanácsolt néhány edzőt. Pedig most már láthatjuk, hogy minden lépése őt igazolta, sőt, szövetségi kapitányként már sikert sikerre halmozott. Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy a magyar válogatott csak azért jutott ki az Eb-re, mert a mezőny létszámát felemelték 16-ról 24-re. Ez azonban nem igaz: már Norvégia legyőzése (idegenben és itthon egyaránt) jelezte, hogy a magyar válogatottnak valóban ott a helye Franciaországban, most pedig az izlandiak ellen elért döntetlen után be is kerültünk a legjobb 16-ba.
Nem a politika hozta az eredményeket...
A magyar válogatott mostani sikere nem a stadionokra költött több száz milliárdnak köszönthető, illetve nem is annak, hogy 2010-ben megfordult a politikai szélirány, és egy foci örült került a miniszterelnöki székbe. A sikert sokkal inkább annak köszönthető, hogy Dárdai Pál, majd Bern Storck személyében olyan edzőket kapott a válogatott, akiknek szerencsére semmi közük nincs ahhoz, ami a magyar futball nagy részében jelenleg is zajlik.
A csapat gerince (Gerától Dzsudzsákig) már játszott 2010 előtt is, az „új rendszerben” pedig az a két fiatal játékos remekel (Kleinheisler és Nagy), akik majdnem a most több milliárd forinttal kitömött utánpótlásrendszer áldozatai lettek. Ők a bizonyítékai annak, hogy valami hatalmas baj van a hazai futballközeggel, hogy a focira szánt pénzek nagyon nem oda mennek, ahová menniük kéne.
Kleinheisler úgy került be a norvégok ellen, és lőtt győztes gólt, hogy a csapatából (a felcsúti Puskás Akadémiától) egészen az NB III-ba száműzték el. Csak és kizárólag a magyar válogatottban lévő német edzői stábnak volt köszönthető, hogy lehetőséget kapott a magyar „Scholes”-nak becézett játékos. Nagy Ádámot pedig korábban a magyar szakma nem találta megfelelőnek, el is tanácsolták a magyar focitól, futsalozni kezdett, végül azonban szerencsére belekerült a nemzetközi utánpótlásképzés vérkeringésébe.
Kinek köszönhető a siker?
A Publicus Intézet még az Eb előtt készített egy felmérést a magyar labdarúgást illetően: megkérdezettek többsége szerint a Franciaországba való kijutás elsősorban a focisták jó teljesítményének (32 százalék), a szerencsének (29 százalék), és az edzők munkájának (20 százalék) volt köszönhető.
Mindössze minden huszadik megkérdezett (5 százalék) gondolta azt, hogy a sikernek oka volt a focihoz való kormányzati hozzáállás, és kevesebb mint egy százalék említette a stadionépítések felfutását az okok között. Ezen kérdés megítélésében nincs érdemi különbség a különböző társadalmi csoportok és a különböző pártok támogatói között.
Ez a felmérés is azt jelzi, hogy a válogatott sikere mindannyiunk sikere, amelyet nem sajátíthat ki semelyik politikai formáció sem. Vasárnap a jóval esélyesebb (bár a válogatottunk eddigi pazar játéka után már ki tudja) belgák ellen lesz jelenésünk. Végre időszerű lett a kormánypropaganda használata:
