2011. december 4-én, Szent Borbála, a bányászok védőszentjének napján beadta felmondását Bencsik János, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára.
Távozását több – nem egyszer a személyeskedésig elmenő – vita előzte meg Lázár Jánossal. Bencsik tagadja, hogy lemondásának oka a frakcióvezetővel való szópárbajok miatt következett volna be.
Mi is úgy látjuk, hogy itt sokkal inkább szakpolitikai kérdések játszották a főszerepet (más kérdés, hogy ezek többsége hozzá köthető). Bencsik ugyanis három, a Fidesz szemében tabunak számító, valamint a párt hivatalos álláspontjával szembemenő témát is vállalt a nyilvánosság előtt:
1. beismerte, hogy a rezsi befagyasztása hosszú távon nem tartható;
2. egyértelmű célzásokat tett arra, hogy a megújuló energia-támogatási rendszer késését, valamint a témával foglalkozó szakmai stábban bekövetkezett személycseréket nem tartja szerencsésnek;
3. legutóbb pedig Lázár egyik, olyan tartalmú módosító indítványával ment szembe, amely egyes szerveknek lényegében legalizálta volna az áram nemfizetést.
Helyi politikusból szakpolitikus
Bencsik János a rendszerváltozást követően - 20 éven keresztül - Tatabánya polgármestere volt. Nagypolitikai karrierjét az SZDSZ-ben kezdte, 1990 és 1998 között a liberálisok jelöltjeként kerültaz Országgyűlésbe képviselőként. A Fideszbe 2004-ben lépett be, előbb a párt választmányának elnökségi tagja, majd 2006-tól országgyűlési képviselője.
Önéletrajzát áttekintve, egy tudatos, az önmaga által választott szakpolitika felé orientálódó politikus képe rajzolódik ki. Nem véletlen, hogy ötödik diplomáját településüzemeltető szakmérnök szakon szerezte. Választásához igazodott bizottsági szerepe is. A T. Házban a gazdasági és informatikai bizottság, a közlekedési és infrastruktúra-fejlesztési albizottság, a vállalkozás- és kutatásfejlesztési, valamint az energetikai albizottság tagjaként vesz részt a munkában.
Az első pofonok
Szakpolitikusként nem volt hajlandó elfogadni a Fidesz frakcióvezetőjének januári módosító javaslatát, amely a - hosszú tárgyalások után megszületett - megújuló energiát termelő cégekkel kötött megállapodást rúgta volna fel teljes egészében. Ebben az esetben még sikerült elérnie egy kompromisszumos megoldást, de már ekkor így fogalmazott:
„Nem állítom, hogy ne lennének hetek, amikor naponta akár kétszer is felmerül bennem, hogy ilyen körülmények között szabad-e ezt a munkát, szolgálatot végezni."
Néhány hónap csend után, szeptemberben nyíltan vállalta azt, a választók szemében valóban nem közkedvelt álláspontot, miszerint a rezsiköltségek befagyasztása hosszú távon nem jelenthet megoldást:
„Magyarország szükséges energiája 80 százalékát importból fedezi, a világpiaci árakat pedig nem tudja befolyásolni, a kormány legfeljebb az árképletet tudja szabályozni. A lakossági fogyasztók esetében például maximalizálják a termelők és a szolgáltatók nyereségét, így a korábbi 8-10 százalék helyett 4-4,5 százalékos profitra tehetnek szert. Mindez jelentős, de egyszeri beavatkozás lehet, azaz hosszú távon az árak szintje nem tartható, ha a világpiaci ár növekszik."
Mielőtt bárki szociális érzéketlenséggel vádolná meg az államtitkárt, a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a tarifákba szolidaritási tényezőt is beépített volna, ami számításai szerint az ár 2-3 százalékát tette volna ki, amelyből aztán szociális alapot lehetett volna létrehozni. Azt ugyanis egyetlen percig sem vonta kétségbe, hogy sajnos a társadalom legkiszolgáltatottabb része képtelen fizetni a költségeket.
Szakpolitikusként azonban azt is ki merte mondani, hogy a szolgáltatók érdekeit is figyelembe kell venni, nem beszélve a világpiaci árak hatásáról, amit - akár tetszik, akár nem - nem lehet teljes mértékben kiszűrni a hazai rendszerből.
Az utolsó csepp
A demagógiával folytatott csatározásaira végül az a módosító tette fel a pontot, amely gyakorlatilag megtiltaná az áramszolgáltatóknak, hogy kikapcsolják az áramot azoknál a fogyasztóknál, akik nem fizetik a rendszerhasználati díjat. Ez pedig nyilvánvalóan nem a lakossági fogyasztókra vonatkozik - mivel ők egyben kapják meg a számlájukat.
A tilalom csak az önkormányzatok, illetve a közvilágítással kapcsolatos szerződések aspektusából értelmezhető (itt ugyanis akad arra példa, hogy megosztják a tételeket, így külön szerepel a rendszerhasználati díj). Az államtitkár ráadásul ez esetben is alternatív javaslattal élt: az egészségügyi, valamint a bentlakásos szociális intézmények esetében egyetértett volna a kivételezéssel.
Ennek ellenére, a javaslat benyújtója az egész kérdést leegyszerűsítve, a „szolgáltatók pártján állónak" állította be Bencsiket, akivel a jövőbeli egyetértést teljes egészében kizárta. Na ez volt az a pont, ahol az államtitkár úgy érezte: nincs tovább.
Politikus vs. szakpolitikus = Dávid vs. Góliát?
A munkájához értő, felelős szakpolitikusként nyilvánvalóan elege lett a demagógiával szembeni, fölösleges csatározásokból. Mivel saját hitvallása szerint „legjobb lelkiismerete és tudása szerint" kívánta szolgálni az országot, a politikai érdekek rendszeres felülkerekedése a szakmai érveken már nem fért bele ebbe a világképbe.
Bár Bencsik került ebbe a helyzetbe, írásunk elsősorban mégsem az ő személyéről szól. Sokkal inkább arról, hogy bár sajnálatos módon nem dúskálunk szakpolitikusokban, ha mégis feltűnik egy-egy, akkor a rövidtávú gondolkodás, a pártérdek, a szavazatokra való törekvés ellehetetleníti őket abban, hogy végezni tudják a munkájukat.
Így viszont soha nem jutunk majd egyről a kettőre.