A 2014-es országgyűlési választások kampánya során a jelentősebb pártok közül elsőként a Jobbik tette közzé programját, „Kimondjuk. Megoldjuk.” címmel, amely (legalábbis készítői szándéka szerint) a „nemzet felemelkedését” szolgálná a párt választási győzelme esetén.
Az önmagát mindig is „nemzeti radikális” erőként leíró párt radikalizmusa mit sem változott az évek során, legalábbis papíron nem. A felvázolt, közel 90 oldalas választási program akár 2010-ből is származhatna időnként egészen meredek, máskor egyenesen humoros felvetései alapján. Pedig a Jobbik mára, legalábbis külsőre, elvesztette kezdeti radikalizmusának jelentős részét.
Már maga ez az ellentmondás és az a tény, hogy ez az első koherensnek tekinthető választási program, is indokolná, hogy vessünk egy pillantást a „Rendet, Megélhetést, Elszámoltatást!” ígérő és követelő programra. Főleg úgy, hogy a Tárki által nemrégiben végzett - komoly megdöbbenést és visszhangot kiváltó - közvélemény-kutatás szerint a Jobbik megduplázta támogatottságát egy hónap alatt: (a kutatás szerint) a teljes népességen belül immár 15 százalék adná a pártra voksát.
A Hét Vezér 60-at lép
A program alapját a „Hét Vezér-terv” képezi, amelyet még 2010-ben készítettek az akkori választásokra, s most ezt egészítették ki az elmúlt kormányzati ciklus során felmerült kérdések megoldási javaslataival. Vona Gábor pártelnök-miniszterelnök-jelölt büszkén újságolta még a program összeállításának kezdetén, hogy ők nem a vetélytársaik pocskondiázására kívánnak koncentrálni, hanem Magyarország és a magyar emberek érdekeire.
Ehhez képest a program legalább harmadát a rendszerváltás óta eltelt időszak és politikai szereplőinek felfokozott, amolyan „nemzeti ekézése” teszi ki. Ebben rejlik a program és a szándék egyik nagy ellentmondása is: az a párt, amely egész arculatát arra építette fel, hogy az elmúlt időszak hibás és ők, tisztán szűzies és mocsoktalan alakjukban megmentik az országot, nehezen tudja elkerülni a két nagy párt papíralapú kivégzését. (Érdemes lenne azt is megkérdezni, hogy mit akar az a Jobbik a hét vezértől, amelyik a kettős honfoglalás „elméletét” támogatja, vagyis azt, hogy Árpádék megérkezése előtt már régen éltek magyarok a Kárpát-medencében, tehát a hét vezér maximum egy „felhígult”, megkésett magyarságot vezethetett ide…)
Az eddig ismeretlen okokból „Hét Vezérnek” nevezett rész mellett tehát a program másik tartóoszlopa a „60 lépés program”, amely a párt szerint az ország hat legégetőbb problémájára adott, egyenként tíz lépésből álló válaszsorozatot takarja. A Jobbik által diagnosztizált, kiemelt problémák a következők: földvédelem; devizacsapda; népesedési viszonyok; rezsicsökkentés; magyar-cigány együttélés kérdései; államadósság. Ezeket az egyes ágazatok kulcskérdései, s azoknak a párt által tervezett változtatásai.
A teljesség igénye nélkül is érdemes szemezgetni kicsit a Jobbikot igazán „fogalommá” emelő programpontok közül: az ország uránkészletekben gazdag, s ezt ki kell használni; meg kell végre dönteni a „finnugor hazugságot”; kémiai kasztrálás bevezetése; a csendőrség felállítása, amely a Magyar Gárdával együtt ügyelne a közbiztonságra; s végül az örök klasszikus, az Uniós gyarmatosítás megállítása.
A papíralapú radikalizmus
Ha egy eltévelyedett választópolgár, aki egyáltalán nem követi figyelemmel a napi politika folyását, kizárólag a Jobbik programjával találkozik, joggal feltételezheti, hogy ennél radikálisabb terv az Országház felrobbantása nélkül nem is létezhet.
Mára azonban a Jobbik ellentmondást nem tűrő, önmagát „tabudöntögetőként” meghatározó lendülete olyan burleszk jellegű performanszokra korlátozódik, mint legutóbb az uniós zászlók kidobálása a Parlament épületéből. Vona Gábor nem vizionál már rendteremtő masírozásokat Tiszavasváriban, Novák Előd sem zsidózik a jól megszokott cinikus stílusában az országgyűlésben, sőt, még Dúró Dóra pártszóvivőtől is csak annyi kreativitásra futja, hogy az egyik nap még 20 százalékos áfa ígéretét pár nap múlva a fogyasztási adót egyes termékeknél teljesen kivezető, közgazdasági forradalmat végrehajtó 0 százalékos áfa víziójára cserélje.
Elfogyott a spiritusz, a Magyar Gárda sem annyira szalonképes már, s ez bizony egyes szimpatizánsoknak is szemet szúrt. A Jobbik menekülni próbál a „szélsőjobboldali” címke elől, megmutatva, hogy létezik „nemzeti radikalizmus” kulturáltabb formában is. (Vona Gábor talán nem tudja, de az általa mérsékelten kedvelt kommunisták egy csoportja is hitt az „emberarcú szocializmusban”.) Nem véletlen a választásra felépített cicás-kutyás-családos kampány sem, amellyel a Jobbik a két nagy pártból kiábrándult szavazók felé igyekszik lépni.
Az ellenzéki stílus és a vita
Miért hát akkor a régi tüzet idéző választási program?
Nem kockáztat túl nagyot ma Magyarországon senki, aki azt mondja, hogy a Jobbik nem kormányerőként fog működni a következő parlamenti ciklusban sem, s ezt nem csak a közvélemény-kutatások alapján lehet kijelenteni. A Jobbik alkatánál fogva ellenzéki párt, amely arculatát és ennek megfelelő kommunikációját is ellenzéki szerepkörre építi, így választási programját sem kell semmilyen, a józan ész, a jogállam vagy a realitások jelentette határok közé szorítania. (Ez itt persze nem azt jelenti, hogy a kormányzásra esélyes pártok sokat törődnének ezekkel a határokkal.)
Kattintásra megnő a táblázat.
Vona Gábor a kampány kezdete óta erőlteti a miniszterelnök-jelöltek nyilvános, televíziós vitáját. Teszi ezt nyilván annak teljes tudatában, hogy ez úgysem fog létrejönni. Orbán Viktor semmiképpen sem kockáztatná, hogy a Fidesz bármit is veszítsen egy ilyen vitában, úgy pedig főleg nem, hogy a kormánypártoknak gyakorlatilag nincsen választási programja.
Mesterházy Attila sem vágyik egy ilyen beszélgetésre, hiszen vitapartnerei számára könnyű támadási felületet jelentene a "kormányváltó erők" pártjainak eltérő programelemei, illetve már maga a baloldali összefogás ténye. Vona viszont lubickolhatna, sorjázhatnának akár a legelszálltabb programpontok is (pl.: az Uniós tagság újragondolása), s könnyen lehet, hogy ez néhány százalékos további javulást eredményezhetne a párt támogatottságában.
A Jobbik támogatottsága (eltekintve a már említett friss Tárki kutatástól) amúgy is tartósan alacsonyan mozog. A párt szinte a teljes ciklus alatt elmaradt a legutóbbi országgyűlési választásokon elért eredményétől, a 12,18 százaléktól, s ez jelenleg is merész vágyálomnak tűnik csupán. A voksolásig persze van még idő, s a Jobbik képes lehet növelni szavazóbázisát, hiszen a rejtőzködők között még lehetnek tartalékai.
Azt azonban talán még a pártban sem tudják, hogy a radikalizmus mely foka felé kellene elindulni….
