Orbán Viktor pár napja egy hosszú, négy oldalas levelet írt Dávid Katalin művészettörténésznek, a Magyar Művészeti Akadémia tagjának, amelyben kifejtette, hogy mit is gondol a „szoborügyről”, mint „bonyolult, történeti, erkölcsi, politikai szövevényről.” Orbán úgy fogalmaz az emlékmű körül kialakult vitáról, hogy az nem haladja meg az „olcsó politikai lökdösődés kocsmapultját.” A miniszterelnök levelében szereplő kocsmai hasonlat nagyon is helytálló. Az egyetlen apró probléma az, hogy maga a miniszterelnök kezdett el részegen lökdösődni a kocsmapultnál.
Még tavaly év végén született döntés arról, hogy az emlékmű, ha törik, ha szakad, de „fel lesz állítva” a német megszállás 70. évfordulójára. Azonban a Mazsihisz reakciói miatt, illetve az országgyűlési választásra tekintettel Orbán tollat ragadott és megüzente, hogy majd csak húsvét után kívánja folytatni a szobor körül kialakult vitát.
Jellemző a Nemzeti Együttműködés Rendszerére, hogy még véletlenül sem történt semmilyen egyeztetés ezek után sem, sőt, már a választási győzelem után két nappal nekiálltak megépíteni az emlékművet, amelynek eredményeképpen tiltakozások kezdődtek a Szabadság téren. Orbán az ismételt kétharmaddal a zsebében (úgy, ahogy azt korábban mi is megjósoltuk), újra gőzhenger módjára kívánja átvinni a politikai akaratát, a történelmi tényekkel mit sem törődve.
Orbán leveléből kitűnik, hogy még mindig képtelen elrugaszkodni a teljesen hibás történelemszemléletétől. Ideje lenne a miniszterelnöknek szembenéznie azzal, hogy hiába vallott a Horthy-rendszer keresztény-konzervatív értékrendet, már jóval a német megszállás előtt történtek Magyarországon olyan intézkedések, amelyek teljesen elfogadhatatlanok voltak. Ennek belátása nélkül, a kormányfő szavait idézve: „nehezen képzelhető el őszinte és bizalomra épülő együttélés a jövőben.”
Gábriel arkangyal nem egyenlő Magyarországgal?
A levél elején a miniszterelnök azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a megszállók a németek voltak-e, avagy a nácik. Az egyetlen gond, a tiltakozóknak nem az a problémája a szoborral, hogy a sas a németeket, vagy a nácikat szimbolizálja-e, hanem sokkal inkább az, hogy mi is jelképezi a hazánkat. Orbán a levelében megjegyzi: „Feltűnő, hogy milyen gyorsan nyert teret az angyal Magyarországgal történő azonosítása.” Sajnálatos módon a miniszterelnök szavai azt jelentik, hogy nem olvasta el a szobor leírását, amely úgy magyarázza meg a kompozíciót, hogy a német sas „rátelepszik és lecsap a másik szelídebb, lágyabb vonalú alakra, Magyarországot képviselő, megtestesítő Gábriel arkangyal figurájára.”
Nem lenne baj, ha a miniszterelnök esetleg úgy vitatkozna, hogy felkészült lenne a témában és megértené az általa kreált vitának az előzményeit, mi az, ami nem tetszik az embereknek, és mi az, ami rossz érzést vált ki belőlük. Továbbá az sem lenne probléma, hogyha hallgatna a történészekre és a művészettörténészekre, és nem az Ő történelmi elgondolásait osztogatná és erőltetné rá a szoborkompozícióra.
Csúsztatások tárháza
Orbán a levelében többek között a nácizmus keresztényellenességéről is ír. Sajnos ennek a kihangsúlyozása azért problémás, mert a nagyon is keresztény elveket valló Horthy-rendszer államgépezete teljesen kiszolgálta a keresztényellenes náci Németországot. Elég csak Edmund Veesenmayer, Hitler magyarországi megbízottjának szavait felidézni, aki a deportálásokkal kapcsolatban így nyilatkozott:
„Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat volt, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta azt elvégezni, amelyik az országot, népét, s a nyelvet beszélni. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen – csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”
A levél további részében Orbán történelmi megállapításokat tesz. Először is megemlíti a német katonai megszállás tényét: ez igaz. A miniszterelnök szerint Magyarország közvetlen német irányítás alá kényszerítése is tény. Ez már azonban kevésbé fedi a valóságot, sőt… Ezzel a mondattal Orbán ugyanis azt sugallja (ahogy az Alaptörvényünk is teszi), hogy hazánk 1944. március 19-e után teljesen elvesztette a szuverenitását. Ez azonban nem igaz, még a történészek szerint sem. A német megszállás után ugyanis Horthy a helyén maradt, személye a stabilitást, illetve a jogfolytonosságot szentesítette a társadalom számára. Horthynak volt akkora mozgástere, hogy ő nevezze ki az új magyar kormányt, továbbra is működött a Képviselőház, rendeletek születtek, a kormányzó pedig személycseréket hajthatott végre az államtitkárok között.
Orbán megjegyzi, hogy a kollaborálás vádja és felelőssége megáll. Ez a mondat helyes, indoklásában azonban kifelejt néhány dolgot. A miniszterelnök azt veti az akkori magyar politikai vezetők szemére, hogy nem kezdeményeztek ellenállást a németekkel szemben, illetve, hogy többek között „nem tettek kísérletet arra, hogy megvédjék a honpolgárok szabadságát és vagyonát.” A rossz hír az, hogy 1944 márciusa előtt is történtek olyan események, amelyeknél az akkori politikai vezetés képtelen volt arra, hogy honpolgárait megvédelmezze.
Csak két példát kiemelve a sok közül: nem a németek voltak, akik 1941-ben Kárpátaljáról kitoloncoltak mintegy 18 ezer zsidót az akkori határainkon túlra, továbbá nem ők voltak azok, akik 3-4 ezer polgári személyt belelőttek a Dunába az úgynevezett „délvidéki hideg napokon”. Mivel a levél alapján egyáltalán nem úgy tűnik, hogy Orbán tisztában lenne ezekkel az eseményekkel, így sajnos a hiányos történelmi ismeretei miatt nem lehet elfogadni azon véleményét, hogy „ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan.”
Egy kis történelem
Romsics Ignác történész 2012-ben így fogalmazta meg magyar állam felelősségének kérdését:
„A II. világháború alatt tovább súlyosbodott a zsidóság helyzete. Az 1941. évi XV. tc. a nürnbergi törvényekhez hasonlóan megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot. Az 1942. évi XV. tc. értelmében a zsidónak minősülő személyek a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, s azokat, akik rendelkeztek földtulajdonnal, birtokaik „átengedésére” kötelezték. Ugyanebben az évben az izraelita vallási közösséget törölték a bevett felekezetek sorából, ahová 1895-ben került.” ... „A zsidó lakosság kiközösítéséért, sőt egyes csoportjaik halálba küldéséért a magyar törvényhozást és közigazgatást súlyos felelősség terheli. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ugyanennek a kormányzatnak több tagja tompítani igyekezett a zsidóellenes intézkedések élét. ”... „Horthy felelőssége a vidéki zsidóság gettósításáért és május 14-én megkezdődött deportálásukért megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy a magyar közigazgatásé és csendőrségé is, amely az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló Judenkommando elképzeléseit végrehajtotta.”...„ A svéd király és Roosevelt amerikai elnök mellett a hazai közélet néhány prominense is kérte Horthyt a beavatkozásra. Ezek és feltehetően az újabb német vereségek, illetve a normandiai partraszállás hatására július 7-én Horthy végre leállította a deportálásokat. A mintegy 300-350 ezres budapesti zsidóság közel kétharmada így végül megmenekült a pusztulástól. Ez vitathatatlanul Horthy érdeme, ami egyik fontos oka volt annak, hogy a háború után nem állították bíróság elé. Bátor fellépése ugyanakkor még nyilvánvalóbbá teszi a 450 ezer vidéki zsidó deportálásáért rá háruló felelősséget. Magyarország 14,5 milliós lakosságának a második világháborúban mindösszesen 6,2 százaléka, azaz körülbelül 900 ezer fő pusztult el. Közülük közel 340-360 ezerre becsülhető a katonák, s mintegy 500 ezerre a zsidóvá nyilvánítottak száma. A zsidó lakosságnak országos átlagban 56-57 százaléka, vidéken 73-74 százaléka, Budapesten 36-37 százaléka vesztette életét. A magyar állam aktív közreműködése zsidónak minősített állampolgárai több mint felének a kiirtásában olyan szörnyűséges tett volt, amely nemcsak véglegesítette a nemzeti liberális magyar állameszme kudarcát, hanem annak belátható időn belüli újrafogalmazása elől is elzárta az utat.”
Hogyan tovább?
Orbán a levele végén még felteszi azt a kérdést, hogy „mit kezdjünk mármost ezzel az egésszel, mit kezdjünk az együttélés kérdésével?.” Először is biztos sokat segítene, ha nem állítana olyat, mint amit a Mazsihisz vezetőinek is mondott, hogy „nincs mozgástere” ahhoz, hogy elmozduljon az emlékmű korábbi koncepciójától. Ámde nem ez az egyetlen probléma az orbáni, illetve a Fidesz-féle történelemszemlélettel. Ha a kormánypárt nem erőltetné teljes erejével azt a történelemhamisítást, amibe 2010-óta belekezdett, és hallgatna a szakmára, valamint széleskörű párbeszédet kezdene, az már magától megoldaná a különböző felmerülő konfliktusokat, amelyeket egyébként maga a miniszterelnök és pártja generált.
Ez a szobor ugyanis szorosan illeszkedik abba a szimbólumrendszerbe, amely az Alaptörvénnyel és a Kossuth tér átalakításával kezdődött, amelynek kimondott-kimondatlan célja az: hogy felmentse az akkori politikai vezetést a történelmi felelősség alól. Ideje lenne a miniszterelnöknek szembenéznie azzal, hogy hiába vallott a Horthy-rendszer keresztény-konzervatív értékrendet, már jóval a német megszállás előtt történtek Magyarországon olyan intézkedések, amelyek teljesen elfogadhatatlanok. Ennek belátása nélkül, a kormányfő szavait idézve: „nehezen képzelhető el őszinte és bizalomra épülő együttélés a jövőben.”
Úgy gondoljuk, hogy az efféle ügyek semmi másra nem jók, csupán arra, hogy konzerválják a magyar történelmi tudathasadás, valamint az ebből következő szembenállás állapotát ahelyett, hogy végre kialakulhasson egy minimális szintű nemzeti emlékezetközösség. Ennek a fokozatos létrehozásához azonban elkerülhetetlen lenne a tudományos ismeretterjesztés, a megfelelő minőségű oktatás ahelyett, hogy történelmi évfordulóinkon csupán a szimpatizánsokat és későbbi szavazataikat maximalizáló politikai haszonszerzés álljon az emlékezés középpontjában.
