Már egy jó ideje lehetett érezni az amerikai-magyar kapcsolatok elhidegülését: elég csak fölcsapni a tengerentúli sajtót, vagy meglesni az Egyesült Államok elnökének (!) hazánkkal kapcsolatos nyilatkozatát. Az USA szemszögéből nézve cseppet sem meglepő, hogy nem nézi jó szemmel egyik szövetségesének, a NATO egyik tagállamának közeledését az éppen kvázi háborút indító Oroszországhoz. Miközben otthon tekintélyuralmi jellegű illiberális demokráciát épít és mindeközben nyomást gyakorol a hazai civil szférára. A Paks II., a Déli Áramlat és a MOL-INA részesedésének az ügyével kormányunk egyre inkább keletre tart, miközben az EU és a NATO tagállamaként a nyugati szövetségesek táborába tartozunk.
A hintapolitikával próbálkozó magyar kormány számára nem lehet meglepő, hogy az amerikaiak megvédik a szövetségi rendszerüket, megvédik annak értékeit a rendszert belülről feszítő államoktól. A rendszerben, amelyhez Magyarország annak idején önként csatlakozott, megelégelték a hiábavaló diplomáciai üzengetést és keményebb eszközökhöz nyúltak, hogy észhez térítsék a magyar kormányt.
Az amerikaiak nyomásgyakorlása most úgy tűnik, hogy elérte a célját: Orbán a német Die Weltnek adott interjújában olyan erős oroszellenes hangnemet ütött meg, amelyre legutoljára csak akkor volt példa, mikor még ellenzékben volt. Mindezek alapján arra lehet következtetni, hogy Magyarország lassan és csikorogva bár, de igazodni fog Németország és az USA külpolitikai lépéseihez, felhagyva (legalábbis külföldön) a szabadságharcos, keleti fordulatos retorikájával. Ez a nagy külpolitikai fordulat azonban nem fog végbemenni egyik napról a másikra. Elég csak arra gondolni, hogy legutóbb épp a polgárait elnyomó Azerbajdzsánt nevezte miniszterelnökünk „mintaállamnak". Azt pedig ugye mondanunk sem kell, hogy az olyan több évtizedes, egyébként súlyosan adósságba verő stratégiai döntések, mint Paks II. és a Déli Áramlat, akkor is rubelláncokkal köt majd Oroszországhoz, ha netán Orbán, vagy a jövőben egy másik miniszterelnök szabadulni akarna a nagy medve szorításából.
Forrás: rosszkifogas.tumblr.com
A kitiltási botrány előzményei
Az kitiltási botránnyal összefüggésben már korábban is írtunk az amerikai-magyar kapcsolatok elhidegülésének folyamatáról. Az USA, ahogy a szövetségesek között illik, kezdetben baráti hangnemben küldte a jelzéseket hazánknak. A figyelmen kívül hagyott baráti hangnem után már más, keményebb eszközökhöz nyúltak: a tusványosi beszéd után az amerikai sajtó a New York Times-tól kezdve egészen a Washington Post-ig élesen kritizálta a magyar kormányt, sőt, a volt és a jelenlegi amerikai elnök (Bill Clinton és Barack Obama) is elítélte a Magyarországon zajló fejleményeket.
Az amerikai-magyar kapcsolatok elhidegülésének legfőbb oka az, hogy az USA nem nézi jó szemmel Magyarország látványos közeledését Putyin egyre veszélyesebb Oroszországa felé. Elégedetlenségnek adhat okot amerikai részről a magyar kormány ténykedése az oroszokkal szembeni EU-s szankciók felpuhításáért, illetve a versenyeztetés nélkül orosz kézre játszott Paks II. és a Déli Áramlat ügye is.
Forrás: 444.hu
Utóbbi úgy diverzifikálná a hazai gázellátást, (amellyel a legnagyobb baj, hogy Oroszországtól függ), hogy egy másik útvonalon keresztül szállítana az orosz gázt hazánkba. Kormányunk éppen pár napja adta meg az engedélyt a gázvezeték építésére, amellyel nem csupán az EU energetikai elképzeléseivel megy szembe, hanem pár évvel korábbi meggyőződésével is, amely szerint ez csak tovább fokozná az oroszoktól való függőségünket. Egyébként a Bizottság nem támogatja a gázvezeték megépítését, hiszen ugyanaz a cég lenne (Gazprom) a tulajdonos, a kizárólagos szállító és az üzemeltető is. így az EU-s jog alapján, ha meg is épül a vezeték, elviekben nem használhatjuk majd. Persze a gyakorlatban sok víz lefolyik még addig a Dunán...
„…valószínű, hogy uniós tagságunk hiányában az orosz térnyerés is jóval tekintélyesebb lenne a magyar gazdaságban, és még csak dilemmát sem okozna, hogy Magyarország vajon az orosz függést enyhítő Nabucco, vagy a függést erősítő Déli Áramlat gázvezeték mellett törjön lándzsát.” - írta a Magyar Nemzetben 2009-ben Orbán Viktor.
Legújabban az növelheti tovább az amerikai-magyar feszültséget, ha a MOL az orosz Gazpromnak adná el a legnagyobb horvát energiacég részesedésének 49 százalékát, ezáltal az orosz cég már az Európai Unión belül is megvethetné a lábát, amit az amerikaiak mindenképpen el kívánnának kerülni. Mi pedig ebben a kérdésben is inkább Moszkva, mint Washington kegyeit keressük.
Az orosz sajtónál már haverok vagyunk
Orbán többek között még november hatodikán Münchenben beszélt az amerikai-magyar kapcsolatok jelenlegi állapotáról. Miniszterelnökünk szavai szerint Washington a Paks II. és a Déli Áramlat ügyét is az "Oroszországhoz való közeledésként értelmezi", holott "mi nem akarunk közeledni senkihez sem, és nem is akarunk távolodni senkitől", és nem "oroszbarát", hanem "magyarbarát politikát folytatunk" - fogalmazott. Orbán valószínűleg csak az oroszoknak felejtett el erről szólni: ugyanis az orosz sajtó egyenesen barátnak, „a mi emberünknek” nevezte miniszterelnökünket.
A Vedomosztyi című orosz lap egyik cikke gesztusként írt arról a jogszabályról, amely alapján az Európai Bizottság engedélye nélkül is lehetne gázvezetéket építeni Magyarországon. Az orosz sajtó meglátása szerint "Orbán Viktor többször kifejezte szimpátiáját Vlagyimir Putyin politikája iránt, és saját politikája is nagyon hasonlít Putyinéra." Felidézte a lap, hogy a Gazprom elnökének látogatása után három nappal Magyarország felfüggesztette az Ukrajnába irányuló gázszállításokat (amelyeket decemberben remélhetőleg valóban újraindítja a kormány). Ha ez nem oroszbarát politika Orbán szerint, akkor vajon milyen lenne az, ha tényleg mindenben Moszkva kívánságát lesnénk?
Külpolitikai fordulat következik?
Orbán legutóbbi Die Weltnek adott interjújából azonban úgy tűnik, hogy az amerikaiak nyomásgyakorlása végre megtette a hatását: újabban olyan keményen fogalmazott a miniszterelnökünk az oroszokkal szemben, hogy már egészen az ellenzéki „pincsiző” önmagára kezdett el hasonlítani:
„Az oroszok világossá tették, hogy egy pufferzónát akarnak kialakítani köztük és a NATO között, és ennek érdekében még a nemzetközi jogot is hajlandóak megsérteni.” […] „Ennek megsértését nem fogadhatjuk el.” […]„Érdekünkben áll egy stabil és független Ukrajna.” […]„Fiatal koromban közös magyar-szovjet határ volt. Ez nem történhet meg még egyszer” - mondta Orbán Viktor
Orbán az eddigi orosz barátságot ezek szerint (igaz, eddig csak szavakban) félretenné, és kész lenne igazodni Németországhoz, azaz egyben az egyik legfőbb szövetségesünk külpolitikájához. Márpedig ha az USA és Németország érdekei a legtöbb pontban egyezni fognak, akkor a magyar kormány kénytelen lesz felhagyni a szabadságharcos, keleti fordulatos, oroszbarát és egyben sokszor Amerika-ellenes retorikájával - legalábbis tetteiben.
Akkor most végre beálltunk Nyugat felé. Vagy mégsem?
A NATO szövetségeseink egészen eddig tétlenül nézték azt, ahogy Magyarország esélyei egyre nőnek egy putyinista bábállammá alakulásra itt, Európa közepén. Az USA nyomásgyakorlással, a 7750-es proklamáció használatával, illetve diplomáciai csatornákon kívánta jobb belátásra bírni a magyar kormányt. Azonban nonszensznek minősíthetőek a fideszes vádak, hogy kormánybuktatás lenne a cél. Már csak azért is, mert az egész botrány egy kommunikációs baki miatt jött felszínre, a kormányközeli Napi Gazdaságnak köszönthetően robbant ekkorát a kitiltás-gate. Az amerikaiak egészen addig csak zárt csatornákon, a média mellőzésével jelezték, hogy kitiltottak hat személyt korrupciós ügyek miatt.
Az Orbán-kormány egyébként viszonylag gyakran kijátssza a "külföldről meg akarnak buktatni" kártyát, legutóbb Lázár János éppen a Norvégokra akarta ráhúzni a kormánybuktató szerepet, miután a magyar kormány ráküldte a láncos kutyáját Kehit a norvégok pénzéből működő civil szervezetekre, Norvégia pedig megvédte azokat,és független vizsgálatot indított egy brit könyvvizsgáló céggel. A háttérben ez az ügy is egyszerű: a norvégok pénzét ugyanis inkább osztaná a kormány. Azt már csak rosszmájúan tesszük hozzá, hogy biztos elfogyott a közpénz a kampány alatt a CÖF-nél.
Remélhetőleg Orbán végre megértette az üzenetet, hogy ez így nem mehet tovább. Reményteljes ebből a szempontból, hogy a legutóbbi németországi nyilatkozatából már az olvasható ki, hogy kész Magyarország külpolitikáját hozzáigazítani a nyugati szövetségeseiéhez, a nagy szabadságharcos retorikával (legalábbis külföldön) felhagyva. Egyelőre annyi biztos, hogy az újabb 180 fokos külpolitikai fordulat Orbánnal nem fog egyszerűen menni. A mostanság épp azeri elnököt, valamint a Szovjetunió felbomlása után újra diktatúrát építő apját méltatta. Azerbajdzsánt, ahol 1995 óta nem volt szabad választás, MINTAÁLLAMNAK nevezte. Mindezzel párhuzamosan csak sikerült Rogánnak lehazugoznia a jelenlegi amerikai-magyar ügyvivőt a kitiltási botrány kapcsán.
Azt pedig ugye mondanunk sem kell, hogy az olyan több évtizedes, egyébként súlyosan adósságba verő stratégiai döntések, mint Paks II. és a Déli Áramlat, akkor is rubelláncokkal köt majd Oroszországhoz, ha netán Orbán, vagy a jövőben egy másik miniszterelnök szabadulni akarna a nagy medve szorításából.
