A napokban robbant a hír, hogy az EU olyan mennyiségű és mértékű visszaélést tapasztalt a Magyarországnak folyósított fejlesztési pénzek elszámolásában, hogy emiatt leállították a támogatások kifizetését. Az EU súlyos, rendszerszintű problémákról, a pályázatok elbírálási oldalán tapasztalt visszásságokról ír. Az eddig nyilvános adatok szerint döntően 2012-2013-as ügyekről van szó, ahol a hatóságok rengeteg esetben jelentősen túlárazott pályázattal jelentkezőket választottak ki. Egy konkrét esetben a piaci ár több mint hússzorosáért dolgoztak a projekt dolgozói, máskor 44-szeresét kérték egy szoftver frissítéséért, mint a legyártásáért.
A pályázatügy komolyságát az is mutatja, hogy a kormány már most arról beszél, hogy az összesen 700 milliárd forintos EU-s támogatási keret feloldásához a támogatási összeg 10 százalékát, körülbelül 70 milliárd forintot kell majd visszafizetnünk. Persze az adófizetők pénzéből. Az egész ügyet természetesen a jól bevált kommunikációs panelekkel az eddigi kormányok nyakába varrnák, ami nehezen védhető állítás, tekintve, hogy a jelenleg kifogásolt ügyek mindegyike 2010 utáni.
De miről szól ez az ügy valójában? Arról, hogy a hátrányos régiók helyzetét javítanák, ezeknek a pénzeknek egy része jellemzően az aktuális kormánypártok gazdasági hátországának érdekeltségeihez kerül, különböző cégekre írt, jócskán túlárazott pályázatok formájában. Ezeken kevesek keresnek sokat, sokan - egy ország - veszít sokkal többet. Ezek a pénzek ugyanis a felemelkedés lehetőségét kínálják, melytől tulajdonképpen az országot saját elitje fosztja meg a rendszerszintű korrupcióval, amely lefölözi a tisztességes munkavállalók, vállalkozók számára juttatandó forrásokat.
Az Európai Bizottság hazánknak eljuttatott határozatában ráadásul nem kertel, egyértelműen kijelenti, hogy a kormány által alkalmazott kontrollrendszer hiányosságai rendszerszintűek, de korántsem általánosságban értendők, hanem konkrét ügyekhez kapcsolódnak. Különösen az elmúlt másfél évből válogat az a bizottsági anyag, amelyből az derül ki, hogy a hatóságok konkrét cégekre írták ki a pályázatokat. Ez az időszak egyébként egybeesik az NFÜ felszámolásával, onnantól ugyanis Lázár Jánoshoz került az EU-s pénzek koordinációja, aki a projektek "felpörgetését" ígérte. Az aggályok olyannyira súlyosak, hogy az egész eljárás megbízhatóságát kétségbe vonják. A Bizottság a dokumentumban a kormány hathatós válaszának hiánya esetén még a teljes (ERFA) programtámogatás megszüntetését is kilátásba helyezi.
Miféle EU-s támogatás, miért fájhat ez nekünk?
Az Európai Unió a különböző régiók fejlettségi szintkülönbségének csökkentése érdekébenl célalapot hozott létre. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) a kohéziós politika egyik eszköze, amely a hátrányos helyzetű EU-s régiók felzárkóztatását célozza. Az alap tehát végső soron egyfajta tőkeinjekcióként szolgál a hátrányos régiókban, ahol a nemzeti kormányoknak nem lenne forrása arra, hogy vissza nem térítendő támogatással tőkét juttasson a térségbe. Az EU jellemzően társfinanszírozással száll be a projektekbe, tehát egy-egy vállalt beruházás teljes összegének bizonyos százalékát téríti meg, amennyiben a beruházás teljesítette az EU által elvárt hatást.
Fontos látni, hogy az EU egyrészt óriási mennyiségű forrást (Magyarországnak már egy Marshall-segélynyi pénzt), másrészt egyfajta keretet nyújt, amelyben megszabja, hogy milyen területekre, milyen célkitűzésekre fordítható az összeg. Az ERFA esetében fenntartható munkahelyek teremtését, infrastrukturális befektetéseket, a helyi gazdaság fejlesztését (kis-és középvállalkozások), valamint technikai támogatást foglal magába.
A konkrét programok megtervezését, a pályázatok kiírását és azok ütemezését, valamint a pályázatok szabályszerűségének vizsgálatát, a monitoringrendszert már az adott tagállam alakítja ki a saját adottságainak megfelelően. Van ugyanis, ahol jól tud működni egy támogatáselosztó gigaszervezet, másutt azonban regionális szinten működik jobban a forráselosztás. Ezt tagállama válogatja, ugyanakkor az átláthatósági szempontnak és a forrásokkal való elszámoltathatóságnak mindenkor meg kell felelni. Nem csak azért, mert az EU bizonyos időközönként ellenőrzi az adott tagállam által fenntartott forráselosztási rendszert. Érdemes is megfelelni ezeknek a kritériumoknak, hiszen végső soron a tagországok érdeke is az, hogy régióikban az EU-s források valóban értéket, munkahelyeket teremtő beruházásokban használódjanak fel, ezzel ugyanis versenyképesebbek lesznek a közös piacon, valamint tartós munkahelyeket teremtenek, ami az állami bevételeket is növeli.
Valójában azonban ezek a pénzek - főleg a periféria államaiban, amilyen Magyarország is - jellemzően az állam aktuális kormánypártjainak gazdasági hátországához kerülnek, különböző cégekre írt, jócskán túlárazott pályázatok formájában. Ezeken kevesek keresnek sokat, sokan - egy ország - veszít sokkal többet. Ezek a pénzek ugyanis a felemelkedés lehetőségét kínálják, amelyet tulajdonképpen az ország saját elitje vesz el a rendszerszintű korrupcióval, amely lefölözi a tisztességes munkavállalók, vállalkozók számára juttatandó forrásokat.
Egy kicsit a konkrét ügyekről
A Bizottság számos esetben beszél túlárazásról, egy 2012-es, a hatóság által elfogadott biohasznosulási projekt nyertes ajánlatában egy-egy ember havi munkájának díja 14,4 millió forint volt, míg egy hasonló tevékenységi körben dolgozó másik ember bére 625 ezer forint. Ez több mint hússzoros különbség, ráadásul egy projekten belül. Persze a hatóság szerint a több mint hússzoros árkülönbség teljesen jogos volt, hiszen az egyik ember haszonállatokkal, a másik háziállatokkal kapcsolatos munkára vonatkozott. Ezt a Bizottság furcsamód nem tartotta teljes értékű magyarázatnak.
Egy másik esetben egy fémhulladék vágó mobil ollót 222 millió forintért szerzett be 2013-ban a nyertes pályázó, majd az EU ellenőrei egy gyors piackutatás után ugyanezt a készüléket tömegesen találták meg a piacon - feleennyiért. A magyar hatóság szerint ugyanakkor egyrészt az ollót nem lehetett mástól megvenni, másrészt az állam a nyertes forgalmazótól kért egy ár-összehasonlítást, hogy miért éri meg náluk venni a szerkezetet. Erre a cég egy olyan konkurenciájának árajánlatát illesztette be, amely az ő árának kétharmadáért leszállította volna a gépet. Az államot mégis meggyőzte a drágább ajánlat. A Bizottság most ezt is a legkínosabb ügyek között tárta a nyilvánosság elé.
Egy harmadik 2013-as projektnél CNC-présgépet vásárolt a nyertes pályázó, amely szerinte 62 millió forintba került. Az ellenőrök ugyanezt a gépet 12 millióért tudták volna megvásárolni, ennyi a piaci ára. A magyar állam persze itt is teljesen rendben lévőnek érezte az ötszörös árat, a Bizottság viszont már kevésbé.
Jelenleg a Bizottság a magyar hatóságokhoz dobta a labdát. Amíg nem teszünk korrekciókat többek között a monitoringunkban, illetve a projektkiválasztási mechanizmusunkban, hogy érvényesüljön a gazdaságosság elve, addig az EU a kifizetéseket felfüggeszti, sőt a korrekció elmaradása esetén az ERFA-alaphoz történő hozzájárulásunkat is megvonhatja, ami 150 milliárd forintos kiesést jelentene Magyarországnak. A 700 milliárd forintos EU-s támogatási keret feloldásához az egyéb feltételek teljesítése mellett most úgy tűnik, hogy a támogatási összeg 10 százalékát, körülbelül 70 milliárd forintot kell majd visszafizetnünk. Persze az adófizetők pénzéből.
Összességében elmondható, hogy a fenti ügyekben a kormány a Bizottságnak benyújtott válaszai alapján mintha teljes képzavarban lenne. Fogalmuk sincs, miért probléma a hússzoros túlárazás, a személyre szabott projektkiírás a követelményrendszer manipulálásával, az ajánlatkérők körének szűkítésével. Abban biztosak lehetünk, hogy ha a felmerül visszás projektek közül akár egyet is a jelenlegi ellenzékre tudnának húzni, megtennék. Ők mégis foggal-körömmel védik a döntésüket, a túlárazott projektjeiket és azok győzteseit. Lehet találgatni, vajon miért?
Részlet a Bizottság határozatának szövegéből:
