Nem nagyon volt olyan (z)ember péntek este Magyarországon, aki a köztársasági elnök exkluzív interjújának hírére nem fogadott volna nagy összegben arra, hogy Schmitt Pál bejelenti lemondását.
Mi az államfő körüli eseményeket értékelő legutóbbi írásunkban (a tényfeltáró bizottság felmentő ítéletének tudatában) még arra tippeltünk, hogy Schmitt pár hetet kivár, majd lelki okokra hivatkozva, önként távozik posztjáról. Sem mi, sem ő, de még Orbán Viktor sem számított arra, hogy a SOTE szenátusa – féltvén az egyetem tudományos tekintélyét – visszavonja az államfő doktorátusát, miközben hazafelé tart Dél-Koreából. A döntés természetesen felpörgette az eseményeket. Emiatt várta egy ország, hogy szombat reggelre már szegényebbek leszünk egy köztársasági elnökkel.
Most már tudjuk, nem így történt. Az államfő továbbra is kitart meggyőződése mellett. Legjobb tudása szerint, becsületesen, „ha tetszik, férfimunkaként” készítette el 20 évvel ezelőtt kisdoktori dolgozatát. Ha hibázott is, az elsősorban a „kezét vezető” opponens és konzulens számlájára írható, akik nem szóltak neki időben, hogy „ácsi”.
Akárcsak a botrány kirobbanását követő első nyilvános interjúban, péntek este is – baráti médiában, a magyarázkodását segítő „riporterrel”, hazugságot hazugságra halmozott. Mint mindig, ezúttal is kiválogattuk a legnagyobbakat.
Marad köztársasági elnök? Nem fordult meg esetleg a fejében, hogy megválik a címtől?
Nincs összefüggés – véleményem szerint, bár sokan így értelmezik – a kettő között.
Már hogy a fenébe ne lenne? Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy szép lassan a jobboldali véleményformáló erők is elkezdtek kihátrálni mögüle. Legutóbb – a baloldalisággal nehezen vádolható – Mandiner blog, a Konzervatórium, a Jobbklikk és a Mos Maiorum szerkesztősége adott ki közös nyilatkozatot, amelyben lemondásra szólítják fel Schmitt Pált.
Mi is osztjuk azt a közvélekedést, hogy a köztársasági elnök személyében egy intézményt képvisel. Egy olyan intézményt, amelyhez olyan fogalmak kapcsolódnak, mint a tisztesség, a becsület, a méltóság vagy a tisztelet. Ha a magyar emberek többsége nem is szimpatizált mindig ugyanúgy egy-egy elnökkel, az biztos, hogy a feléjük irányuló tisztelet soha nem szűnt meg. Schmitt Pál ezt elvesztette. Méghozzá véglegesen.
Kijelölték az opponenst és a konzulest a számomra, akik a tollamat –, hogy így mondjam – vezették. Nem kaptam más instrukciót, mint azt, hogy biztattak. (...) ez bevett szokás volt, hogy a dolgozat legvégén van egy úgynevezett bibliográfia és forrásjegyzék, hogy kitől idéztünk.
Abban van igazság, hogy az opponens, illetve a konzulens valóban hibát követett el akkor, amikor befogadta az alapvető formai követelményeknek sem megfelelő kisdoktori dolgozatot. Ugyanakkor igazságtalan lenne az egész ügyet az ő nyakukba varrni (miként tette ezt a „pártatlan” tényfeltáró bizottság).
Mivel a TF 1985-ös doktori szabályzata nem rendelkezett részletesen a formai követelményekről, az Origo betekintett nyolc másik dolgozatba is. Ebből pedig az derült ki, hogy Schmitt volt az egyetlen, aki kihagyta a hivatkozásokat. A bevett szokás tehát nem az elhagyásuk, hanem éppen ellenkezőleg: a használatuk volt.
Nem kívántam senki szellemi termékét magaménak deklarálni. Föltüntettem a forrásokat. Követtem az útmutatásokat.
Mindenki használ más forrásokat – nem hogy egy doktori, de még egy mezei szakdolgozat elkészítéséhez is. Addig nincs is ezzel semmi baj, amíg nem a dolgozat 90 százalékát teszi ki – ráadásul szóról-szóra – a felhasznált irodalom. Ja igen, és az sem árt, ha idézet esetén használjuk az úgynevezett idézőjelet, ami még egy írógépen is van. No persze 200 oldalnál ezt már nem nevezhetjük idézetnek. Ha finoman akarunk fogalmazni, akkor fordításnak, ha némileg szókimondóbban, akkor sima lopásnak.
Azt sem felejthetjük el, hogy Georgijev munkája – amiből a legnagyobb részt, mintegy 180 oldal „schmittelt” – nem egy általánosan elterjedt, több nyelvre lefordított tanulmány. Jelenleg is mindössze egy példány lelhető fel Magyarországon (az is a botrányt kirobbantó hvg birtokában), egy másik pedig Lausanne-ban, az egyébként január óta zárva tartó könyvtárban van.
Nem nagyon használtam, sem anyagi, sem erkölcsi előnyöm nem származott belőle. Mégiscsak jogom volt használni, néhány aláírásnál a doktori szót használtam.
Azért ez így teljesen nem igaz. Egyfelől eddigi elnöki tevékenysége során mintegy 300 jogszabályt, köztük az önkéntes távozását elősegítő Alaptörvényt is doktorként írta alá. Emellett ne feledkezzünk el a „Dr. Schmitt Pál köztársasági elnök érdemérme" feliratú díjról, amelynek feliratát szégyenszemre kellett – a botrány kirobbanását követően – megváltoztatni.
Én úgy gondolom, hogy ez a dolgozat a társadalom számára hasznos és új ismereteket tartalmazott, legalábbis használható ismereteket, hiszen később én magam is sokat használtam mint NOB-tag.
Az lehet, hogy a saját maga számára hasznos ismereteket tartalmazott a mások kutatásaiból összeollózott disszertáció, mások számára azonban nehézkesen volt hozzáférhető. Jelenlegi ismereteink szerint, abból mindössze egyetlen példány létezett, az is az egyetem könyvtárában. Ráadásul most már azt is hivatalosan tudjuk, hogy új ismeretek nem voltak benne.
Nem esett jól, hogy míg én Szöulban képviselem az országot (...) közben egy gyorsított eljárásban, úgy, hogy engem meg sem kérdeztek.. már bocsánatot kérek, van ez a mondás, hogy audietur el altera pars – hallgattassék meg a másik fél is – annyit elvártam volna, hogy a szenátus megvár. Hova volt ez a nagy sietség?
Először is: két hónapja tudni lehetett, mikor hozza nyilvánosságra vizsgálatának eredményét az öttagú tényfeltáró bizottság. Ennek tudatában több, mint gyanús, hogy épp ekkor utazott el Koreába az elnök. Sokkal inkább tűnik valószínűnek, hogy ezzel időt akartak nyerni neki, illetve stábjának arra, hogy a megfelelő nyilvános reakciót megtervezhessék. Az, hogy közben a SOTE – a „pártatlan” bizottság, valamint a NEFMI miniszter gyávasága miatt – kénytelen volt saját kezébe venni az ügyet az egyetem nemzetközi hírnevének védelme érdekében, több, mint érthető. Arról már nem is beszélve, hogy a tényfeltáró bizottság elnöke meghallgatta Schmittet, a szenátus pedig a bizottsági jelentés alapján hozta meg döntését. És a lehetőség Schmitt előtt nyitva állt, hogy meghallgassák.
Meg kell védenem a TF-et is, a második alma materemet. A témavezetőimet, hiszen jóhiszeműen jártak el, az akkori szabályoknak megfelelően.
Érdekes. Az elmondottak alapján, nekünk úgy tűnik, épp az ellenkezője történik: akárcsak a tényfeltáró bizottság, az elnök is igyekszik az egészet opponense illetve konzulense nyakába varrni.
Az államfő tehát egyelőre kitart. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy mindent jól csinált. Még akkor is, ha már senki számára nem lehet kérdés, hogy csalt. Úgy tűnik, ha saját teljesítményét kell megítélnie, mégis ahhoz a bizonyos kettős mércéhez fordul. Elvégre ő volt az, aki még 2006-ban azt találta mondani, hogy:
„A sport világában a csalók ellen zéró toleranciát hirdettek. Az aranyérmet természetesen elveszik azoktól, akik esküjüket megszegve akarnak jogtalan előnyhöz jutni. Nem ártana ezt a kifejezést megtanulni. Semmi engedmény a hazugság és a csalás számára. Azonnali, szigorú büntetést kell kilátásba helyezni, és azt maradéktalanul megvalósítani, hogy az kellőképpen elrettentsen."
Kár, hogy csak a sportolókéban, miközben köztársasági elnökök esetében már nem érzi annyira helyénvalónak a fentieket.