„Az olcsó energia korszakának vége” – mondta 2008-ban Brüsszelben Andris Piebalgs, az EU akkori energetikai biztosa. Az áram, a kőolaj és a földgáz világpiaci árának emelkedése látható és előrelátható folyamat, amelynek legújabb hulláma a kétezres évek közepén kezdődött. A mindenkori kormány ennek ellenére láthatólag nem értette meg az elvet, miszerint az elfogyasztott energiáért így, vagy úgy, de fizetni kell. A 2010-ig működő gázártámogatási rendszer az adófizetőknek összességében 600 milliárd forintjába került, nem csökkentette az ország energiafüggőségét, viszont ösztönözte a fogyasztást.
A jelenlegi kormány pedig – mintha semmit nem tanult volna az eddigi hibákból – bevezette a hatósági árazást, amelynek keretében a piaci folyamatok alakulása helyett a fejlesztési miniszter személyes döntésén múlik a lakossági energiaszolgáltatás árszintje. Ennek megfelelően januártól a szolgáltatók 10 százalékkal kötelesek csökkenteni a lakossági távhő, a villamos energia és a földgáz árát, ezzel éves szinten 11 ezer forintot hagyva egy átlag magyar pénztárcájában. A politikailag könnyen eladható „ingyenebéd” azonban a valóságban még sincs teljesen ingyen. A közgazdaságilag érthetetlen, szellemiségében egy letűnt kor emlékét idéző intézkedés ugyan jól beleillik az unortodoxia ideológiájába, negatív gazdasági hatásai azonban könnyen igazolhatóak.
Újabb nap Matolcsysztánban
A rezsicsökkentés legfőbb problémája, hogy semmibe veszi a közgazdaságtan alapfogalmait. Alapvető ugyanis, hogy egy jószág fogyasztásának mértékét befolyásolja annak ára, tehát az alacsonyabb ár ösztönzőleg hat a fogyasztásra. Az intézkedés a takarékosság helyett tehát pazarláshoz vezet, de ez nem minden. A csökkentés alanyi jogon jár minden lakossági fogyasztónak, függetlenül annak anyagi helyzettől, illetve a fogyasztás mértékétől. A gyakorlatban tehát nagyobb lesz azon rétegek megtakarítása, akiknek nagyobb az éves fogyasztása, ez pedig leginkább lakásméret függő.
A közgazdasági szemponton túl ez pedig már szociális kérdéseket is felvet. Egy szolidaritási alapon nyugvó, alsóbb rétegeket célzó támogatási rendszer szükségessége valószínűleg indokolható lenne, ellentétben a most bevezetett egyetemes támogatással. Ez ugyanis a kampányszagú politikai haszonszerzéstől eltekintve céljaiban erősen megkérdőjelezhető. Matolcsy az intézkedés magyarázataként annak gazdaságélénkítő jellegét említette, szerinte ugyanis a lakosság a rezsicsökkentés által megtakarított összeget fogyasztásának növekedésére fordítja majd, ezzel pénzt pumpálva a gazdaságba. Érdekes terv, főleg miután pontosan ugyanígy nem jött be az árfolyamgátnál, a végtörlesztésnél vagy az egykulcsos jövedelemadónál az elkölthető lakossági jövedelmek növelésével a fogyasztásra ösztönzés.
Ennek oka a jelenlegi gazdasági környezetben egyértelmű: fogyasztás helyett a válság okozta kiszámíthatatlanság hatására a többség inkább megtakarít, vagy adósságot csökkent. Ezt tavaly még Orbán Viktor is elismerte a Kossuth Rádióban:
„A helyzet az, hogy fogyasztani nem akarnak az emberek. Tehát úgy látják, hogy baj van. Baj van a világban, baj van Európában, okos ember ilyenkor nem fogyaszt, és különösen nem vesz fel újabb hiteleket, hogy előrehozza a vásárlásait. Na de kérdem én: vajon baj ez? Egyfelől persze baj, mert jó lenne, hogyha forogna a pénz, de másfelől meg kell értenünk, hogy egy adósságcsapdába csalt ország polgárai nem szívesen állnak kötélnek, ha végre pénzhez jutnak, nehezen adják meg magukat, és mondják azt, hogy pénzhez jutottam, elköltöm.”
Matolcsy elképzelése tehát még a miniszterelnök szerint sem reális, nekünk pedig az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. A realitás talajára visszatérve fontos még megjegyeznünk, hogy a fogyasztási adók emelése (27 százalékos áfa-, jövedékiadó-emelés az üzemanyagokra) szintén ellentmond a fogyasztásélénkítés céljának. Ezen hatások vizsgálatára azonban még Fónagy János, az energiaárakért felelős nemzeti fejlesztési tárca parlamenti államtitkára szerint sem volt ideje a kormánynak mielőtt meghozta a cseppet sem kampányszagú intézkedéseket. Az ellenzéki pártok (a félbeszakadt LMP-n kívül) pedig ahelyett, hogy maradnának a realitás talaján, támogatják az intézkedéseket, sőt a Jobbik még kevesli is azokat.
Nincs ingyenebéd...
Az éves szinten átlag 11 ezer forint megtakarítást jelentő rezsicsökkentés azonban valahonnan hiányozni fog. Vegyük a villamos energia esetét. Nemrégiben az ELMŰ-ÉMÁSZ a számla mellé egy tájékoztatót csatolt (ami persze kiverte a biztosítékot a Fidesznél), amelyben finoman felhívta a figyelmet többek közt arra, hogy a lakossági áramtarifák egyharmada adó, további egyharmada az állami tulajdonú Magyar Villamosművek (MVM) kasszájába megy. A szolgáltatónál összesen 1,32 forint marad kilowattóránként, így a lakossági piacon veszteséges. Ezt vágta most meg a rezsicsökkentési rendelet, így első körben természetesen az egyetemes szolgáltató jár rosszul, hiszen a lakossági árak központi csökkentésével a villamosenergia-ellátási lánc legvégső részén elhelyezkedő szolgáltató köteles betartani a maximalizált hatósági árat. Tévhit tehát, hogy ezek a szolgáltatók óriási haszonra tennének szert a lakossági áramszolgáltatásból, ugyanakkor az egyetemes szolgáltatásra nem jogosult fogyasztók piacán nincs hatósági ár, így ott képesek növelni az árrést, ezzel profitot realizálni.
A lakossági fogyasztók piacán a szolgáltatók inkább veszteségesek, amit a szabadversenyes (nagyfogyasztói) piacon kompenzáltak már eddig is. Tévhit az is (ahogy a bankadónál is), hogy az áramszolgáltatók nem fogják továbbhárítani a rezsicsökkentés költségeit. A célcsoport ez esetben a kis- és középvállalkozások azon része, amelyek nem az egyetemes szolgáltatás keretében kapnak áramot, valamint a nagyfogyasztók. Ezek többek közt megnövekedett mértékű hálózati költségeket, a lakossági energiadíjból kivont zöldenergia-hozzájárulást fizetnek majd a bevételkiesés csökkentése érdekében.
Összességében tehát az egész magyar gazdaságra lesz szétterítve a lakosság rezsicsökkentése (amely ugyanúgy megy egy budai villa medencefűtésére,mint a csekkjét befizetni alig tudó kisnyugdíjas rezsijére). Azonban a baj nem csupán a hatékonysággal van: a vállalati szektor megnövekedett költségei előbb-utóbb megjelennek az előállított termékek áraiban, amelynek következményeként a rezsin megspórolt pénz végül a fogyasztási cikkek, élelmiszerek megnövekedett árában kerül kifizetésre. Ne legyenek tehát illúzióink, közvetve ugyan, de a rezsicsökkentés utolér minden fogyasztót.
Merre tovább energiaügyben?
Az energiaszektorba való beavatkozással nem lenne baj, ha a kormányzat intézkedései a hatékonyságnövelést, racionalizációt és az energiafüggőség csökkentését eredményeznék. Ezzel szemben a rezsicsökkentés és a szektort sújtó egyéb terhek (Robin Hood adó, közműadó) pont az ellenkező irányba hatnak: a szolgáltatók a fejlesztések, a beruházások visszafogásával, költségeik csökkentésével és elbocsátásokkal reagálhatnak veszteségeik minimalizálására törekedve.
Így a jövőben – főleg, ha a kormány komolyan gondolja a további, összesen 30 százalékos rezsicsökkentést – fel kell készülnünk a gyakoribb ellátási rendellenességekre (Pl. áramszünetekre), sőt akár egy-egy szolgáltató kivonulására is a piacról. Mindeközben az energiahatékonyság ügye semmit sem halad majd előre, sőt konzerválódik a jelenlegi pazarló energiafelhasználási rendszer, amelyben egyre messzebb kerül egymástól a hatósági ár és a tényleges világpiaci ár. A történet innen pedig már mindenkinek ismerős.
Pedig lenne választás: Németországban és Írországban már futó energiahatékonysági programok tapasztalatai azt mutatják, hogy a kormányok által – épületek homlokzati és tetőszigetelése, nyílászárócsere, kazáncsere, stb. – befektetett minden 1 euró rövid időn belül már 5 euró megtérülést, azaz államháztartási többletbevételt eredményez e termékek forgalmi adója, valamint a létrejött új munkahelyekből származó többletjövedelem-adók révén. Hosszabb távon így csökkenne a felhasználás, a beruházások során munkahelyek jönnének létre, megindulna a gazdasági növekedés, a pazarlás helyett pedig végre a takarékos energiafelhasználást ösztönöznék. És akkor végre nem hátrafelé ülnénk a múlt századba vágtázó lovon, aranyosan, játékosan, villogtatott fogakkal.
