Az új, 2014-2020 közötti európai uniós tervezési időszakhoz kapcsolódóan a meghatározó részben az uniós társfinanszírozási projektekre építő hazai fejlesztéspolitika szervezetrendszere is jelentősen átalakul.
Az előző (2007-2013) közötti ciklusban kiépített, centralizált szervezetrendszert egy jóval kevésbé központosított megoldás váltja fel. Az elkövetkező évek nagy kérdése tehát, hogy a 2004-2006 közötti időszak modelljére hasonlító, akkor rosszul működő, régi-új rendszer képes lesz-e a mostanra szétvert uniós forrásfelhasználást jobbá tenni.
A rendszer átalakítása ugyanis több kockázattal jár: a most visszahozott rendszer régen sem működött jól, és a jelentős változás önmagában is lelassíthatja a forráslehívás ütemét. Így az új modell egyfajta ugrás a sötétségbe.
Az eddigi modell
A 2006-os választásokat követően - kihasználva a választások nyújtotta szervezeti átalakítási lehetőségeket és a közelgő új, 2007-2013-as uniós tervezési ciklust - jelentősen átalakította az MSZP vezette kormány az addigi, minisztérium központú modellt.
Az új rendszerben a jelentősen megnövekvő uniós forrásokat - 2007-es árfolyamon több mint 8000 ezer milliárd forintot (!) - egy központosított rendszeren keresztül kívánták kezelni. Az új modellben az irányító hatósági feladatokat, valamint azok koordinációját egy fejlesztéspolitikai csúcsszervre, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségre (NFÜ) bízták. Az NFÜ irányítása is magas szintű volt: végső soron a miniszterelnöknek rendelték alá, az operatív irányítási feladatok ellátására pedig 2006-ban egy kormánybiztost neveztek ki. A fejlesztési források jelentős centralizációja a kormányzat kiemelkedő vezetőjévé tette a fejlesztéspolitikai kormánybiztost, akit Bajnai Gordonnak hívtak.
A modell kisebb-nagyobb változásokkal átélte a Gyurcsány-kormány átalakításait, a Bajnai-kormányt, sőt, a 2010-es kormányváltást is. A centralizáció még tovább erősödött akkor, amikor egy kormánybizottságot hoztak létre a kormányváltás utáni fejlesztéspolitika területén, s a területet, amelynek jelentősége megkérdőjelezhetetlen, ismét a miniszterelnök alá rendelték, s az operatív irányítási feladatokat a Miniszterelnökség államtitkára látta el.
Kritikák
Úgy tűnt, hogy 2008-at követően a centralizált rendszer és az NFÜ fel tud nőni a feladathoz. Aztán jött a Fidesz-kormány.
A megfelelő működéshez ugyanis egyfajta állandóság kell. Az NFÜ szervezetén belül azonban folyamatosan magas volt a fluktuáció, hiszen a legjobb munkatársakat a piaci szféra folyamatosan elszívta. Ez csak tovább nőtt a 2010-es kormányváltás után. Mára már megszoktuk, hogy a kormányváltás általában a vezetői gárda nagy részének lecserélésével is jár.
Csakhogy 2010-et követően nemcsak az ügynökség vezetői rétegét érintette a csere. (Sőt, olyan helyzet állt elő, hogy még a vezetők körében is káderhiány mutatkozott: az NFÜ honlapja szerint több vezetői állás betöltetlen, többet csak ideiglenesen megbízott vezető lát el.) Így számos új munkatárs került a rendszerbe, akik kevesebb rutinnal rendelkeztek, amelynek megszerzése időbe telt. Az idő pedig pénz a fejlesztési területen is.
A másik problémát az okozta, hogy a tervek is folyamatosan változtak, ráadásul ezek olyan mértékben, hogy ahhoz, a vonatkozó uniós előírás alapján Brüsszel jóváhagyása kellett. Márpedig Brüsszel jóváhagyása csak ritkán gyors: így Magyarország 2007-2013 közötti uniós fejlesztési keretét továbbra is az Új Magyarország Fejlesztési Tervről szóló kormányhatározat rögzíti (hiába döntöttek már a Új Széchenyi Tervre történő átkeresztelésről 2010-ben).
Mindezek nyomán a rendszer valóban akadozva működött. Ráadásul a regionális ügynökségek centralizációja sem hozta meg a kellő eredményt: a támogatások lehívása is döcögött. Ez a veszteség pedig hosszabb távon is káros.
Marad a politikai irányítás - vissza a jövőbe?
A területfejlesztési törvény módosításával és az egyes fejlesztéspolitikai tárgyú törvénymódosításokról szóló törvény elfogadásával a kormányzat egy olyan rendszert alakított ki, amely sok tekintetben hasonlít a 2002-2006 közötti időszak modelljére. Ebben a rendszerben az egyes irányító hatóságok az adott ágazatért felelős minisztériumon belül, viszonylag önállóan, egy helyettes államtitkár vezetése alatt működnek majd. A rendszer erős, központi s döntően politikai irányítását pedig az biztosítja, hogy az összehangoló feladatokat a Miniszterelnökség látja el, így a legfontosabb döntésekért a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, s végső soron a miniszterelnök lesz felelős.
Ez a rendszer elvileg gyorsabb lehet, hiszen kevesebb az egyeztetési szint. De kérdéses, hogy egy állami vezetőkből (főszabály szerint miniszterekből, kivételesen államtitkárokból) álló bizottság mennyire lesz képes érdemi, szakmai alapon nyugvó összehangolást elvégezni. Azaz: lehet, hogy a gyorsaságért az egységességet áldozzuk fel. Ez viszont a pénzfelhasználás hatékonyságát ronthatja, s így feleslegesen költhetjük az uniós és a hazai adófizetők pénzét.
A tervezett új modell ráadásul a miniszterek hatalmát is növeli, így azok akár saját "fellegvárakat" is kiépíthetnek, amely a kormányzati munkára is kihathat. Kérdéses, hogy ezt mennyire tudja majd ellensúlyozni a Miniszterelnökség által végzett koordináció.
A megyék rehabilitációja?
A megyei önkormányzatok 2011/12-es eljelentéktelenítése után úgy tűnik, hogy az új rendszerben a centralizációt azzal is oldják majd, hogy a regionális fejlesztési ügynökségek irányítását visszaadják az egyes régiók megyéinek. A megyei önkormányzatok közösen dönthetnek az irányítói jogok gyakorlásáról, így a jelenleg feladat nélküli megyék érdemi hatáskörökkel rendelkezhetnek majd.
Kérdés, hogy ez a decentralizáció segít-e a rendszer hatékonyabbá tételében, s a megyei önkormányzatok képessé válnak-e a területi szempontok megjelentítésére. Ugyanis a változásnak valószínűleg elsősorban politikai okai vannak: a most országgyűlési képviselő megyei közgyűlési elnökök ugyanis 2014 őszétől nem tölthetik be egyszerre mindkét posztot. A kisebb parlamentre figyelemmel a közgyűlési elnökök komoly kihívás elé kerültek: bár az elnöki cím jól hangzik, de 2012 óta valós hatalmuk csak annyiban volt, amennyiben ezt a párton belüli helyzetük lehetővé tette. Ezzel a lépéssel a helyben maradás vonzereje nőhet, hiszen jelentős uniós források felett gyakorolhatnak kontrollt.
Mindezekre figyelemmel az új évnek erős bizonytalansággal fut neki a hatalmas forrásokat kezelő fejlesztéspolitikai rendszer.