A kormánypárti képviselők már többször jelezték, hogy korántsem tekintik marginálisnak az önkormányzati választásokat, sőt mindent megtesznek azért, hogy helyben is narancsba forduljon az ország. Pedig - bár furcsának tűnhet - hatalomtechnikai szempontból egyes városok elengedésével még jól is járna a jelenlegi kormánypárt.
A 2011-2014 közötti éveket röviden a hazai önkormányzatiság apályaként írhatjuk le: az új önkormányzati rendszer kiépítése során a kétharmados kormánypárti többség - miként mi is bemutattuk írásainkban - a helyi közösségektől több lépcsőben, folyamatosan vonták el a fontosabb feladatokat, így azok jelentősége radikálisan csökkent.
Csökkent, de nem tűnt el: a településüzemeltetés, az ahhoz kapcsolódó vagyonnal való gazdálkodás, a területfejlesztés, valamint bizonyos alapvető szolgáltatások ellátása még mindig a (települési) önkormányzatok hatáskörébe tartozik, valamint számos fejlesztés is hozzájuk kötődik. Ezért még így is kellően nagy jelentőséggel bír, hogy ki vezetheti - immáron öt éven át - a helyi közösségeket.
Miért lenne ésszerű egyes városok elengedése?
Legutóbb Gulyás Gergely kijelentése kavart nagy vihart, aki eléggé durván finoman jelezte, hogy "az sem mindegy, hogy a települések hogyan viszonyulnak a kormányhoz", s kifejezte azon reményét, hogy "a választópolgárok olyan vezetőket fognak választani október 12-én, akik a kormánnyal szeretnének saját településük fejlesztése és jövője érdekében együttműködni". Már ez is mutatja, hogy a jobboldal fontosnak tartja az önkormányzati választásokat, pedig akár ettől el is tekinthetne.
Hiszen akkor a szükségszerű forráskivonások miatti intézményi bezárások, elbocsátások esetében (ami a túlkapacitás miatt kialakult), könnyebb lenne "bűnbakot" találni a baloldali többségű önkormányzatok szerepében. Így azonban a kormány kénytelen a sajátjai ellen dolgozni, a bezárások saját helyi bázisát ronthatják. Ugyanakkor rengeteg EU-s forrás áramlik az önkormányzatokon keresztül, ezek a források pedig megmaradnak 2014 után is.
Centralizáció mindenütt
Az 1973-as olajárrobbanást követően a nyugati gazdaságok 1980-as és 1990-es évekbeli fellendülésének idején jelentős decentralizációs reformokra került sor. Az akkori elképzelések szerint a helyi szolgáltatások hatékonyságát javíthatja az, ha azokról nem a távoli központban, hanem az ellátottakhoz leginkább közel döntenek. Ebbe a hullámba már a szocializmus idején is bekapcsolódott Magyarország, azonban az állami központosítás felszámolását a rendszerváltozás hozta el, amely Európa egyik leginkább decentralizált rendszerét alakította ki. Ez a modell már megalkotásakor számos problémát felvetett, Arról, hogy ennek a magyar rendszernek - központosító jellegű - reformja elkerülhetetlen, 2011-ben már a Ténytár is írt.
A gazdasági válság ráadásul felszínre hozta azt is, hogy a túlzott decentralizáció is komoly problémákat vet fel. Így Európában a 2000-es évek első évtizedének végén központosítással járó reformokra került sor. Ezek vagy az önkormányzati rendszereken belül (társulásokkal, település-összevonásokkal), vagy azon kívül (a feladatok átvételével, a költségvetési finanszírozás "felcímkézésével", azaz célhoz kötésével, a szakmai szabályok szigorításával) jártak együtt.
Magyarország (a centralizációban biztosan) jobban teljesít!
Az, hogy 2010-et követően centralizációs reformok indultak meg, egyáltalán nem meglepő. Sőt, az lett volna a furcsa, ha erre nem kerül sor, hiszen már a szocialisták is terveztek egy - igaz a jelenleginél nagyságrendileg kisebb mértékű, az önkormányzati rendszer alapjait nem érintő - központosítást. A központosításnak így nem a ténye, hanem a mértéke volt meglepő. Mint arról írtunk, a megyei önkormányzatok feladatainak meghatározó részét elvonták, olyannyira, hogy leginkább már csak arra szolgálnak, hogy a képviselőknek és a tisztségviselőknek, valamint egy tucatnyit közszolgának biztosítsák a megélhetését.
A települési önkormányzatok feladatai közül is számos, kiemelkedő jelentőségűt - így például az iskolák fenntartói jogainak gyakorlását, a fekvőbetegellátás működtetésének lehetőségét - is elvonták. A kisebb településeket - szűk kivételekkel - a legalább 2000 főt átfogó közös hivatalokba szervezték.
Ez a központosítás a helyi önkormányzatok GDP-ben való részvételében is meglátszik: míg 2010-ben 12,8 százalék volt, addig ez 2013-ban már csak 7,6 sázalék (!), azaz az önkormányzatok nemzetgazdasági súlya közel a felére esett vissza. (Ezzel egyidejűleg Európában a 2010-es 12,2 százalékos részesedés 11,6 százalékra csökkent).
A csökkenés révén a korábban erősen decentralizált Magyarország a régióban is az egyik legjobban centralizált állammá vált, amelyet a 2. táblázat mutat be:
Mire is jó egy önkormányzat?
Ha a megmaradó feladatokra tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy az arányos, pártlistás megyei önkormányzati választásnak gyakorlatilag alig van tétje. A megyék feladatainak a döntő többségét ugyanis elvonta az állam(igazgatás). Ráadásul 1990 óta a megyéknek nem részei a megyeszékhelyek és bizonyos nagyobb városok, amelyeket az országgyűlés 1990 és 2006 között megyei jogú várossá nyilvánított.
A települési önkormányzatok szerepe még így sem elhanyagolható: ők felelősek a település üzemeltetéséért, a település fejlesztéséért. Ezen feladataik ellátása során jelentős vagyonnal rendelkeznek, s számos (uniós) fejlesztési forráshoz férnek hozzá. Mindezek mellett továbbra is a települések felelősek a legalapvetőbb közszolgáltatások (egészségügyi, szociális, kulturális, s az óvodák tekintetében az oktatás) biztosításáért is.
Mindezekre figyelemmel egyáltalán nem tét nélküli az, hogy a helyi választópolgároknak hogyan és ki szervezi meg ezeket a szolgáltatásokat. A mostani választás tétjét az is növeli, hogy az Alaptörvény alapján, idén először már öt évre választjuk község/városatyáinkat és polgármestereinket. Éppen ezért érthető, hogyha a korábbinál lagymatagabban, de most is jelentős választási kampány folyik az önkormányzati helyekért való versenyben.