Az Andy Vajna által einstandolt TV2 az utóbbi időben a Fidesz legdurvább propagandacsatornájává vált. Olyan gátlástalanul és manipulatív módon hamisítanak és torzítanak el híreket annak érdekében, hogy egy bizonyos csoportot vagy személyt lejárassanak, amelyet korábban még nem igazán láttunk Magyarországon.
A legutóbb a hajléktalanokba szállt bele páros lábbal a csatorna hírműsora. Volt már ilyen korábban is, emlékezhetünk Kocsis Máté keresztesháborújára a „drogosok” ellen, vagy akár az Európa iszlamizációjáról szóló hangulatkeltés is tekinthető egyfajta morális pánikkeltésnek. A hajléktalanokról rengeteg téves információ és féligazság kering a köztudatban, erre dolgozott most rá a TV2. Pedig a hajléktalanok többségéről nem is mondanánk meg, hogy hajléktalan.
A Tények hajléktalanokról szóló riportja:
„Szánalmas látvány...”, „Nem sajnálom őket, maguknak csinálták...”
Ne legyünk képmutatóak, senkinek sem kellemes, amikor át kell kelnie egy hajléktalanokkal teli aluljárón. Bizony lesz közöttük részeg, kéregető és kellemetlen szagú ember is. Hazudik, aki azt állítja, hogy nem zavarja a város közepén ez a látvány.
Csakhogy az éremnek van egy másik oldala is. A hajléktalanság a társadalom rossz működésének egy tünete, akár az orrfolyás nátha esetén. A hajléktalanok döntő többsége nem önszántából került utcára, hanem rossz döntések, eladósodás, válás miatt. Amennyiben azt szeretnénk, hogy ezek az emberek újra a társadalom „normális” részéhez tartozzanak, akkor első lépésben meg kellene érteni, hogy miként kerültek ezek az emberek abba a helyzetbe, ahol vannak, és milyen pszichológiai nyomás nehezedik rájuk a társadalom peremvidékén. A hajléktalanságot nehéz kutatni, mivel sokan rejtőzködnek, szégyellik, hogy az utcára kerültek. Léteznek ugyanakkor adatok és mélyinterjúk, amelyek betekintést engednek az utcán élők hétköznapjaiba.
Hányan vannak?
Az elérhető 2013-as adatok szerint Magyarországon 11 ezer hajléktalan van. Ez az adat csalóka, hiszen ez csak azokat mutatja, akik igénybe vettek valamilyen szociális ellátást, tehát a valóságban ennél jóval többen lehetnek. A hajléktalanok többsége, mintegy 75 százaléka vidéken él és többségük 50 évnél idősebb. Ezek az emberek jellemzően alacsony iskolázottságúak, így nehezen találnak munkát. A hajléktalanok többsége csak alkalmi munkát talál, nagy részük pedig gyűjtögetésből él.
Emlékezhetünk, hogy több önkormányzat megpróbálta kitiltani a hajléktalanokat közterületekről. A törvénynek több pontját az Alkotmánybíróság is alkotmányellenesnek minősítette. Egy tollvonással sajnos nem lehet megoldani a hajléktalanság jelenségét, maximum áttolni máshová a pesti elit kerületekből. Elvileg elképzelhető lenne, hogy többen költöznek ki a külterületekre, az erdőbe, a bozótosba, csakhogy az új szabályzás szerint ez is törvénysértő. Felmerül a kérdés, hogy akkor hova menjenek ezek az emberek? Ugyanis az ellátórendszer nem elégséges mindenkinek az ellátásához.
Bár valamelyest bővült a hajléktalanok szociális ellátására fordított keretösszeg (idén erre 9 milliárd forint jut, mellékesen jegyezzük meg, hogy a kvótanépszavazás kampánya cirka 15 milliárd forintba került) azokért a szállókért, amelyek hosszabb távon nyújtanak alvóhelyet az embereknek, általában fizetniük kell a rászorulóknak. A várólista pedig hosszú, 1-3 hónap is eltelhet, amíg valaki alvóhelyhez juthat.
Lelkileg is hatalmas teher
A hajléktalanságnak pszichológiai oldala is van. Aki utcára kerül, jellemzően nagyon szégyelli, hogy ebbe a helyzetbe került, hiszen döntő többségben olyan emberekről beszélünk, akik korábban dolgoztak és laktak valahol. Azonban egy rossz hitel, befektetés, válás vagy állás elvesztése miatt nem maradt semmijük, és sokszor senkijük, így arra kényszerülnek, hogy először csak egy éjszakát, aztán kettőt, aztán sok éjszakát töltsenek az utcán. A szakemberek szerint ilyenkor nagyon fontos, hogy minél előbb bekerüljön valamelyik szociális intézménybe, mert minél több ideig hajléktalan valaki, annál kisebb az esélye, hogy talpra tudjon állni.
A hajléktalanok várható életkora igen alacsony. A szakemberek szerint egy hajléktalan általában 3-4 évig bírja az utcán. Kártyás Irén a Menhely Alapítvány igazgatója is a pszichológiai tényezőket hangsúlyozta egy vele készült beszélgetésben:
A hajléktalanság nagyon sok olvasatban a mindennek az elvesztéséről szól. A kapcsolatok elvesztéséről, hogy elveszíti a barátait, ismerőseit. Nem tud sehová sem fordulni. Gyakran a szégyen elviselése, a szívességek kérése helyett már maga a hajléktalan választja az egyedüllétet, az utcát, a magányt. Utána már rendszerint csak a küzdelem feladása marad. (…) Nagyon sok esetben az alkohol nem kiváltó ok, hanem következmény. Azt, hogy nincs semmije, nincs hova hazamenni, sokaknak ez feldolgozhatatlan és ebbe menekülnek, segít számukra, hogy kizárják a valóságot.
Egyébként gyakori jelenség, hogy az egykori hajléktalanoknál automatikusan eltűnik az alkoholizmus, miután sikerült talpra állniuk a kilátástalanságból. Ám tény, hogy sok hajléktalan szorulna addiktológiai segítségre.
Probléma az is, hogy ha valaki bekerül az ellátó rendszerbe, és még hajlandóságot is mutat arra, hogy talpra álljon, szinte lehetetlen ma szociális alapon bérlakáshoz jutni. Holott az átmeneti lakhatási támogatás egy fontos biztonsági alap ahhoz, hogy ezek az emberek például a munkakereséssel vagy a felajánlott szakképzéssel tudjanak foglalkozni ahelyett, hogy az aznap esti alvóhelyen aggódnának.
A hajléktalanság jelenségét tehát meg kellene érteni és szociális eszközökkel kezelni, hogy mondjuk 5-10 éves távlatban javuljon a helyzet. A hajléktalanok bűnbakká tétele, vagy az olyan pökhendi kijelentések, mint Nyitray Imre államtitkár következtetései, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér” „csak azok élnek az utcán, akik ott kívánnak élni”, egy centiméterrel sem visznek közelebb ahhoz, hogy az aluljárókban kevesebb „csöves” legyen.
