Előrehozott választásokra készül Szlovákia, miután a Radičová-kormány – az euró-mentőcsomag megszavazásával összekötött – bizalmi szavazáson elbukott. Ebben döntő szerepet játszott a Szabadság és Szolidaritás (SaS) párt konok ellenállása az euróvédelmi intézkedéssel szemben: az ő szavazataik hiányoztak Iveta Radičovának a parlament bizalmának megtartásához.
A szlovák példa számos tanulsággal szolgálhat, az új választási rendszer miatt esetleg koalícióba kényszerülő magyar baloldal számára. Figyelembe kell venniük, hogy egy szövetségen belüli vetekedés a pártok között középtávon instabilitáshoz vezethet. Fel kell készülniük arra is, hogy számos kérdésben nem lesz más választásuk, mint kompromisszumos megoldásra jutni. Ráadásul úgy, hogy minden egyes kérdésben újra és újra a nulláról kell kezdeni az alkudozást.
Mindemellett egy sokszereplős koalícióban komoly veszély az, hogy bizonyos esetekben egyes szereplőknek inkább érdeke lesz majd a kiugrás, mint az esetleges együttműködés.
Szlovákia rendszerváltás utáni politikai rendszerében általános jelenség a koalíciós kormányzás. Az önállósodás után rendezett választások mindegyikét egy nagy, baloldali nacionalista néppárt nyerte meg (kezdetben a HZDS, később a Smer), azonban a kis pártok összefogása háromszor is negálni tudta ezt az eredményt.
A Radičová-kormány hatalomtechnikailag a második Dzurinda-kabinet rokonának tekinthető, szűk többsége miatt a folyamatos egyeztetések kényszerét róva a koalíció tagjaira. A két kormány annyiban is analóg, hogy míg az egymást követő Dzurinda-kabinetek kifejezetten Vladimír Mečiar személye ellen szerveződtek, addig a 2010-ben alakult koalíciót Robert Fico a hatalomtól való távoltartása fűzte össze.
Egy ilyen, anti-ideológiára épülő szerveződés egyszerre teszi erősebbé és korlátozottabbá az együttműködést: az „ellenség” visszatérésének félelme ugyan kordában tudja tartani az egymástól gyakran ideológiailag nagyon messze elhelyezkedő pártokat, azonban éppen ez a heterogenitás sokszor bénítja a hatékony döntéshozatalt, esetenként az eredeti szándékokat kiüresítő alkukra kényszerítve a feleket.
Zötyögős úton a lejtő felé
A kormány munkáját a folyamatos alkudozás és az ebből fakadó lassabb tempó jellemezte. A kormánypártok utolsó vérig menő csatákat vívtak a számukra fontos ideológiai kérdésekért. Iveta Radičová több ízben is belengette lemondását egy-egy alku elmaradásának esetén: ez a fenyegetőzés azonban a leginkább a kormányfő presztízsének ártott, devalválva a lemondás fontolgatása, mint kommunikációs eszköz súlyát.
A kormány bukását elhozó eurómentőcsomag ügye kezdetben nem mutatott semmi eltérést a korábbi jelentős konfliktusokhoz képest. A vita méregfogát a SaS hozzáállása jelentette, mely nehéz helyzetbe került a választások után. A csupán 2009-ben alakult párt ugyanis a libertáriusok és a magánvállalkozók mellett elsősorban a protestszavazókra és fiatalokra építette bázisát, extravagáns ígéretek sorával (marihuána-legalizáció, melegházasság) bombázva őket.
Kormányra kerülve az SaS ezen ígéreteit nem tudta teljesíteni, ráadásul nem volt képes a politikai kultúra radikális megújítására sem. Az SaS ezért lejtőre került, preferenciái a választhatósági határ felé indultak meg. Az eurómentőcsomag csont nélküli elfogadása azzal fenyegetett, hogy a pártból még megmaradt szavazói – azaz a libertáriusok – is kiábrándulnak.
Bukta
Ahogy 2006-ban, úgy 2011-ben is egyetlen párt ideológiai rugalmatlansága vált az addig aránylag jól működő koalíciós kormány végzetévé. Ez az efféle szivárványkoalíciók több jellegzetességére is felhívja a figyelmet. Egyrészt, a démonizált ellenfél távoltartásának képe ugyan jó kötőanyag, azonban a parlamentből való kiesés réme ezt felülíró érv a keményvonalas cselekvésre. Másrészt, bár egy ilyen koalíció sikerek sorát érheti el egy alkufolyamat eredményeképpen, ezek azonban nem erősítik kumulatív módon a koalíciót, a bukás veszélye minden egyes kérdés esetén azonos. Harmadrészt, a szűk parlamenti többség nagy esélyt ad a törpe érdekcsoportoknak zsarolási potenciál kiharcolására, tovább destabilizálva a kormányt.
Ezek alapján elmondható, hogy bár a Radičová-kormány nem volt bukásra ítélve, de folyamatosan ki volt téve az azt alkotó pártok és érdekcsoportok politikai preferenciái változásának veszélyének. A bukást végül a fiatal pártnak számító, állandó szavazói bázissal még nem rendelkező SaS sarokba szorulása és bekeményítése okozta. Ezen pedig az sem tudott segíteni, hogy a négy plusz két pártot nem csak a Fico iránti ellenszenv, de az egy év közösen elért sikereinek és verejtékes alkuinak szövetsége is összefűzte.
Tanulságok Magyarország számára
Bár a szlovákiai választási rendszer jelentősen eltér a magyarországitól a koalíciós kormányzás tapasztalatai több leckét is tartogathat az – éppen az új választási rendszer által koalícióba kényszerített – magyarországi baloldal számára. Egyrészt, bár az SDKÚ taktikai sikert ért el Iveta Radičová homloktérbe helyezésével a megosztó volt miniszterelnökkel, Mikuláš Dzurindával szemben, középtávon fokozott instabilitást eredményezett a párton belüli vetekedés a két személyiség között. Dzurindát a továbbiakban immár az a vád is elkíséri majd, hogy tevékenyen vett részt Radičová bukásában. Hasonlóképpen, a magyarországi bal-közép koalíció számára is nehéz helyzetet jelenthetne a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc jelenléte a létrejövő szövetségben.
Másrészt, a közvéleménykutatások eredményei egyre inkább közvetlenül befolyásolják a politikai teret. A felmérések nagyban befolyásolták Richard Sulíkot abban, amikor keményvonalas állást foglalt el az eurómentőöv kérdésében.
Harmadrészt, – és ez a pozitív tapasztalat, – a Radičová-kormány kérdések tömegében jutott kompromisszumra, a nyilvánosság számára eljátszott, sokszor aggresszív konfrontációnak tűnő alkudozások hangneme ellenére is. Ennek oka az volt, hogy a szűk parlamenti többség miatt a pártok teljes mértékig rászorultak egymás száz százalékos támogatására a voksolások idején.
Negyedrészt, pontosan a szűk többség eredményezte azt, hogy amikor a pártok egyike merev álláspontot fogalmazott meg, az rögtön a koalíció bukásához vezetett. Másképpen fogalmazva: nincs kumulatív hatás, és bár a felszínen úgy tűnhet, a koalíció nem válik erősebbé minden egyes kompromisszummal. Minden egyes ügyben újra, a nulláról kezdődik az alkudozás. Ez ugyan nehéz téma – azonban a kétharmados Magyarország alulkonzultált, diktátum-szerű intézkedései mellett talán nem is tűnik olyan ijesztőnek.
Ez a bejegyzés a www.tenytar.hu oldalon megjelent elemzés rövidített változata.
Ha tetszett az írás, csatlakozz a Ténytár Facebook csoportjához!
