Megérkeztek a második negyedéves gazdasági adatok. Sajnos arról tanúskodnak, hogy továbbra is recesszióban a magyar gazdaság.
Ezt már nem lehet félremagyarázni, nem lehet másokra mutogatni. A legnagyobb baj, hogy a következő félévre sem várható trendforduló. Hiába indult meg a Mercedes gyárban a termelés, a fogyasztás stagnálása, a beruházások volumenének drasztikus visszaesése, és a nettó export dinamikájának lassulása együttesen ahhoz vezetett, hogy a magyar gazdaság zuhanó pályára állt. A prociklikus gazdaságpolitika, a magyar problémák félrekezelése, a befektetői bizalomvesztés pedig csak felerősítették a mélyrepülést.
Az, hogy mi várható a jövőben, nagy mértékben attól függ, lesz-e irányváltás a magyar gazdaságpolitikában. Ennek jelei egyelőre nem látszanak, Matolcsy György pozíciója stabil, és úgy néz ki, Orbán Viktor is folytatja eddigi politikáját. Sok múlik azon is, lesz-e IMF-megállapodás, vagy sem. A megállapodás és az iránytartás kizárja egymást, mert a jövő évi költségvetés tartalmaz egy 500 milliárd forint nagyságrendű lyukat, s ennek befoltozására nem lehet elővenni újabb unortodox módszereket. Ezt sem az IMF, sem az Európai Unió, sem a befektetők nem díjaznák.
Stagflációs helyzet
Nagyobb volt a füstje, mint a lángja. El lehet ezt mondani a kormánypárt gazdaságpolitikájáról, és annak ékkövéről, az egykulcsos adóról is. Bár a félszuperbruttó miatt még mindig kétkulcsos a rendszer, a jelentős adócsökkentés rányomta bélyegét a következő két év irányvonalára. Az adócsökkentés hatására, hatalmas lyuk keletkezett a következő évi büdzsében. A kormánypárt ezt olyan unortodox lépésekkel tömte be, amelyek egyrészt befektetői bizalomvesztéshez, másrészt a beruházások csökkenéséhez vezettek. A bankadó, az államosítások, a szolgáltatásokra kivetett adók, a vállalati különadók, és összességében a vállalkozói terhek növelése odáig fajult, hogy a külföldi tőke számára veszélyes térség lett Magyarország. Márpedig, ha a befektetések nincsenek biztonságban, illetve nem profitábilisek, akkor más régióba kell vinni őket.
Az amúgy is depresszív környezetben, mikor a gazdaság a sebeit nyaldosta a pénzügyi válság után, a banki hitelezés is meredeken csökkenni kezdett. A kormányzati intézkedések erre rátettek egy lapáttal, a külföldi bankok mérlegeiben jelentős veszteség keletkezett. Emiatt a hitelcsatorna annyira beszűkült, hogy az már károsan hatott az ország egészére. Tény, hogy a túlzott hitelexpanzióban burjánzik az ország egyik fő problémája, a háztartások eladósodottsága – de nem szabad átlendülni a ló túlsó oldalára sem.
Kell a tőke
Mivel Magyarországon kevés erőforrás lelhető fel, és tőkében sem vagyunk túl gazdagok, ezért rá vagyunk szorulva a külföldi tőkére. Igaz ez a fizikai beruházásokra (külföldi üzemek, gyárak és szolgáltatók), és a pénzügyi tőkére is (külföldi bankok jelenléte). Nem beszélve a humán tőkéről, a fejlesztésekről, az innovációkról, és ezek túlcsordulási hatásairól. Hiányukban sosem tudtunk volna felépíteni egy normálisan működő piacgazdaságot a rendszerváltás után.
Az elmúlt két évben viszont egyfajta nézetváltás alakult ki a magyar gazdaságpolitikában: rendszeressé váltak a külföldi szolgáltatók elleni kirohanások, a bankok vállára pedig az optimálisnál jóval nagyobb mértékű terhet pakoltak. Ezek odáig fajultak, míg meg nem jelent az a tragikus adat, hogy a magyar beruházási ráta messze elmarad mind a régiós, mind az uniós átlagtól. A 16 százalékos beruházási ráta nagyon messze van az optimálisnak tekinthető 25-30 százalékos szinttől, még akkor is, ha jelenleg nem beszélhetünk konjunktúrális időszakról. De még az eurózóna válsága mellett is illene elérni egy 20 százalék körüli szintet, mint azt a régiós átlag is mutatja.
Ilyen beruházási szint mellett lehetetlen a tőke akkumulációjának megvalósulása, így a GDP növekedés is elképzelhetetlen. Az is igaz, hogy a beruházási ráta drasztikus csökkenése az előző ciklus idején indult meg – részben a világgazdasági válságnak köszönhetően –, viszont amíg 2010 után Csehországban, Szlovákiában, és Lengyelországban is megállt a zuhanás, addig Magyarországon tovább folytatódott. Nem beszélve arról, hogy a Mercedes gyár alapításáról szóló szerződést még az előző ciklus idején írták alá. Ki tudja, anélkül hol lennénk.
Recesszió in the house
Nézzük hát a régiós országok gazdasági teljesítményét az elmúlt négy negyedévben.
A lassulás mindenhol megfigyelhető, de a régióban egyedül Csehország, és Szlovénia van hozzánk hasonlóan recesszióban. Ennek ellenére, Magyarországot kár hasonlítani ehhez a két országhoz, hiszen mind Csehország, mind Szlovénia jóval fejlettebb gazdasági környezettel rendelkezik, és az életszínvonal is jóval magasabb. Így az ott elszenvedett ideiglenes GDP visszaesés kevésbé káros, főleg annak tükrében, hogy a 2008-as pénzügyi válság után sokkal kisebb volt a visszaesés mindkét országban. A többi ország adatát látva, viszont egyáltalán nem beszélhetünk régiós trendről, még akkor sem, ha a GDP növekedés ütemének lassulása mindenhol megfigyelhető. Még az IMF „irányítás” alatt álló Románia is pozitív adatokat tud felmutatni.
Nemhogy az uniós felzárkózás jelei nem látszódnak, országunk a régióban is egyre inkább leszakad. A kormány részéről pedig a felismerés hiánya tapasztalható. Miközben minden adat a strukturális válság jeleit mutatja, a Nemzetgazdasági Minisztérium még mindig álomvilágban él, és kitörésről beszél. Jó példája ennek a Wekerle-terv. Kár, hogy nem több egy maszlagnál, vagy a nemzetgazdasági miniszter szavaival élve, egy tündérmesénél. Se egy számítás, se egy dinamikus modell. Csupán ábrándok.
Az infláció csak szalad
Nem csak a beruházásokkal van probléma, hanem a fogyasztással is, valamint az ehhez kapcsolódó inflációval. Már amennyiben Magyarországon össze lehet kapcsolni a fogyasztást és az inflációt. Hiszen a kereslet egyáltalán nem növekszik, sőt, az egykulcsos adó ellenére, némi visszaesést mutat. Az infláció mégis nálunk a legmagasabb. A júliusi inflációs adatokat a második grafikonunk szemlélteti:
Jól látható, hogy 2011-hez képest jelentős „robbanás” figyelhető meg az inflációban, szemben a többi országgal. Sőt, a legtöbb helyen mérséklődött – a növekedés dinamikájának csökkenése miatt. Az üzleti ciklusok elmélete szerint, ugyanis egy egészséges gazdaságban a gazdasági növekedésnek és az inflációnak hasonló irányba kell tartania. Magyarország viszont egyáltalán nem nevezhető egészségesnek. Hiába van recesszió, és stagnál a fogyasztás, mégis kiugróan magas az infláció. Magyarországhoz hasonlóan, Csehország és Szlovénia itt is kirívó eset, azonban a két országban tapasztalható infláció még mindig jócskán elmarad hazánkétól.
A kormány felelősségét itt sem lehet megkerülni. Az indirekt adóemelések hatásai, a benzinár emelkedése – ebben benne van a jövedéki adóemelés is –, a gyenge forint (importált infláció) és a vállalati terhek növelése egyaránt hozzájárult a vártnál magasabb árszínvonal-növekedéshez. A költségsokk – amelyet a gazdaságpolitika váltott ki – begyűrűzött a boltok polcaira is. Emiatt hiába nő csekély mértékben a bruttó és nettó átlagbér, ha a reálbér, a jövedelmek valódi értéke mégis csökken.
A foglalkoztatás és a munkanélküliség alakulásával kapcsolatban viszont kedvező adatok is jöttek. Legalábbis első látszatra kedvezőek, hiszen az ördög a részletekben rejlik. A foglalkoztatás növekedésétől, és a munkanélküliség csökkenésétől azt kellene várni, hogy magasabb lesz a GDP növekedés, hiszen többen termelnek, több háztartás jut jövedelemhez, emiatt többen fogyasztanak, ráadásul a foglalkoztatás növekedése is a beruházásokhoz kapcsolható. Nálunk mégsem így van, ez már kikövetkeztethető a korábban felsorolt tények alapján is.
A foglalkoztatás növekedés részben a közmunkához köthető – a kormány ráadásul tovább akarja növelni a közmunkások létszámát –, ez pedig inkább nevezhető statisztikai növekedésnek, mintsem olyan foglalkoztatás-bővülésnek, amelynek hozzáadott értéke is lenne a gazdasági teljesítményhez. A kormányváltás óta, a foglalkoztatás-növekedés kétharmadát a közmunkások teszik ki, s közben a versenyszféra a leépülés jeleit mutatja. Az előző évhez képest, idén 33 ezerrel csökkent a versenyszférában dolgozók létszáma. Ez már inkább köthető az alacsony beruházási rátához, és a gyenge GDP adathoz. Pedig pont a versenyszféra lenne az, amely ki tudná húzni az országot a jelenlegi gödörből.
Váratlan kamatcsökkentés
Az inflációs nyomás, és az IMF-megegyezés körüli bizonytalanság ellenére, a jegybank 25 bázisponttal csökkentette a jegybanki alapkamatot. A döntés némileg meglepő volt, bár a gyenge konjunktúra adatok és a csökkenő kockázatok miatt, talán annyira mégsem váratlan. A forint esett, hiszen Magyarországon egyfajta túlzott optimizmus árad a pénzpiacokon, valamint a magas alapkamat miatt, a kamatvadászat jelensége is megfigyelhető.
Az állóvizet megzavarta a Monetáris Tanács döntése. Egyes befektetők talán arra számítanak, hogy egy lazább monetáris politikai ciklus vette kezdetét, az alacsonyabb jegybanki kamat pedig némileg sebezhetőbbé teheti az országot a külső sokkhatásokkal szemben. Ráadásul az inflációs nyomás mérséklődése sem várható, főleg, ha kirobban egy újabb élelmiszerválság. A kamatcsökkentéstől senki se várjon trendfordulót a beruházási rátában, mivel a 25 bázispont egyrészt elenyésző, másrészt nem lesz hatással a bankközi kamatlábra a bankokat sújtó terhek miatt.
Mi várható?
Sok múlik azon, hogy lesz-e irányváltás a magyar gazdaságpolitikában. Ennek jelei egyelőre nem látszanak, Matolcsy György pozíciója stabil, és úgy néz ki, Orbán Viktor is folytatja eddigi politikáját. Sok múlik azon is, hogy lesz-e IMF-megállapodás, vagy sem. A megállapodás és az iránytartás kizárja egymást, mert a jövő évi költségvetés tartalmaz egy 500 milliárd forint nagyságrendű lyukat, s ennek befoltozásául pedig nem lehet elővenni újabb unortodox módszereket. Ezt sem az IMF, sem az Európai Unió, sem a befektetők nem díjaznák.
Sok múlik a külső tényezőkön is. Az eurózóna adósságproblémái még mindig nem rendeződtek, az USA gazdaságával sincs minden rendben – egyre több adat, előrejelzés, és bizalmi index mutatja egy újabb válság kialakulását –,r áadásul a kínai gazdaság növekedési üteme is lassul. A külső tényezők hatására ismét előtérbe kerülhet a kockázatkerülés, és a megoldatlan magyarországi problémák miatt, újból a legkockázatosabb országok sorába kerülhetünk. Szükség van tehát az IMF-védőhálóra, és a gazdaságpolitikai irányváltásra. Valahogy ki kell jönni ebből a lejtmenetből.