Egészen sajátos helyzet alakult ki a felsőoktatás finanszírozásáról szóló kommunikációban az elmúlt napokban.
Miközben ugyanis az egyetemek és főiskolák már eddig is a megszűnés határán voltak, a 2013-as költségvetési járandóságuk pedig hosszú ideje a legalacsonyabb, az oktatási államtitkárság azt közölte, hogy legalább 23 milliárd forinttal emelkedik a felsőoktatás támogatása.
Ezzel még az amúgy valóságismeretből eddig nem különösebben jeleskedő Hoffmann Rózsát is meglephették, aki két nappal korábban azt nyilatkozta, hogy az intézményeknek már a Széll Kálmán-terv óta tudniuk kell, hogy csökkenő állami támogatásra számíthatnak, csak éppen nem tették meg a szükséges lépéseket (tehát nem rúgták ki a dolgozókat elég gyorsan).
Igaz, azt is megígérte, hogy az unortodox hallgatói többlet létszám (tehát a tervezettnél kisebb hallgatói létszámcsökkentés) fedezete mindenképpen meglesz, ha még nem is tudni, hogy honnan. Ezzel persze nem vállalt túl nagy kockázatot, hiszen a kormány mindent megtesz, hogy kibújjon korábbi ígéretei alól. A 16 büntiben lévő szak esetében irreálisan magas ponthatárokkal tartják távol a hallgatókat, a többi esetében pedig a kapacitásokat faragják le (ez persze nem keretszám, ahogy tandíj sincs).
Valószínűleg ezt a nem ortodox irányítási módszert elégelték meg az amúgy elég simulékony természetű rektorok, amikor nyilvánosságra hozták a felsőoktatás finanszírozására vonatkozó tényszámokat. A pontos adatokból számos fontos információhoz juthatunk.
Lássuk hát, hogyan állunk!
Az egyetemek bukásra állnak
Az első lényeges tény az, hogy a felsőoktatás állami támogatása az elmúlt öt évben minden alkalommal csökkent. Az öt év teljes vesztesége több, mint 80 milliárd forint, a teljes állami támogatás 41 százaléka. Ebből a 2009-es elvonás 7 százalék (ez a 13. havi bér kivezetése, amely az oktatók számára rendkívül kedvezőtlen volt, de az intézmények gazdálkodását nem érintette).
Ezután minden évben egyre növekvő évközi zárolásokra és elvonásokra került sor, majd 2013-ban újabb brutális, 42 milliárdos, 25 százalékos csökkentésre. Az tehát valóban elmondható, hogy a kormány végrehajtotta a tervezett megszorítást, de a felsőoktatás leépítésének ára gazdaságilag is súlyos lesz hosszú távon.
Ha az intézményi szintű elvonásokat vizsgáljuk, látható, hogy lényegében fűnyíró-elv érvényesül. A műszaki és orvosképzés preferálása csak annyit jelent, hogy a SOTE és a BME támogatás a többi egyetemnél kisebb mértékben csökken, öt év alatt az előbbi vesztesége 25 százalék, az utóbbié 30 százalék.
Az egyetemek közül legrosszabbul a pécsi és a már korábban is sok hallgatót vesztő nyugat-magyarországi jár. A főiskolák között van olyan is, például a szolnoki, amely korábbi támogatásának kevesebb, mint negyedéből kell, hogy működjön.
Kézből etetés?
Ebben a helyzetben a kormány által ígért 47 milliárd forint sem jelent valódi segítséget. A pénz nagy része ugyanis a PPP-k kiváltására megy majd el. Ez hosszú távon jelenthet csak költségcsökkentést az egyetemeknek és a költségvetésnek egyaránt (a PPP költségek jelentős részét utóbbi fizeti.) A másik jelentős kiadás, a pályázati önrészek átvállalása, jót tehet a fejlesztésekhez igen, de a működéshez nem járul hozzá. Vélhetően egyedül a tartozások rendezésére szolgáló pénz folyik majd be az egyetemek kasszájába, de ebből se lehet majd bért és fűtési költséget fizetni.
Valószínűleg a kormány is érti, hogy a helyzet tarthatatlan. Lázár János például távirányítással mentette meg a Magyar Képzőművészeti Egyetemet. Az ehhez szükséges forrást várhatóan szintén a többiektől fogják elvonni, hiszen a költségvetési keretek változatlanok. Ennek ellenére az intézmények jó részében tartja magát a reménykedő pletyka, hogy végül lesz valamilyen többlet kormányzati támogatás.
Talán így is lesz, de az biztos, hogy az egyetemek és főiskolák úgy kezdték az új tanévet, hogy nem ismerik a finanszírozási számokat. Azt viszont már megtanulhatták, hogy az intézmény egyszerű léte is a kormány pillanatnyi szeszélyétől függ.