Lassan levonul a térség valaha volt legnagyobb árvize, amely többek közt azt is megmutatta, hogy egy nemzet összetartozás-élményét mennyire megerősíti a katasztrófa elhárításában való közösségi részvétel. Az embereknek csupán tér kellett és valóságos feladat. Ezt hozta meg az árvíz. Régen sem volt ez másképpen, ahogy a katasztrófahelyzetre ráakaszkodó politikai opportunizmust sem most látjuk először.
A katasztrófahelyzet azonban előcsalja a társadalom szarkáit is, így érthető a nemrégiben elfogadott törvényjavaslat, amely szerint szigorúbban szankcionálná a közveszély színhelyén elkövetett lopást a Btk. Nem célunk baljós feltételezésekbe bocsátkozni, ezért inkább csak reméljük, hogy ez a szigorú elszámoltatás a frissen létrehozott állami adományvonalra beküldött összegekre is vonatkozik.
Az eddigi tapasztalatok a központi adománygyűjtéssel kapcsolatban ugyanis nem túl pozitívak. 2011-ben a Magyar Kármentő Alapban összegyűlt adománypénzekből Kolontáron finanszíroztak az új orvosi rendelőtől kezdve a csatornázási projekten át a műfüves focipályát is, csak éppen a károsultak megsegítése maradt el.
Újabb központosítás
Több mint egy éve készül az Emberi Erőforrás Minisztériumában, az EMMI-ben a jogszabálytervezet, amelynek értelmében katasztrófahelyzet esetén a miniszterelnök döntésére minden mobilszolgáltató köteles bekapcsolni a katasztrófa áldozatainak megsegítésére létrehozott állami adományvonalat. Ezzel egyidőben pedig a legnagyobb karitatív szervezetek adományvonalai elérhetetlenné válnak. A Katolikus Karitász, a Baptista Szeretetszolgálat, a Magyar Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat és az Ökomenikus Szeretetszolgálat ismert adományvonalai így pont akkor válnak elérhetetlenné, amikor a lakossági adományozás a legfontosabb volna – katasztrófahelyzet idején.
A központi 1357-es számon elérhető „Nemzeti Összefogás Adományvonalának” hívása 250 forintot ír jóvá az EMMI-hez bekötött számlaszámon. Az ide érkezett pénz felhasználásáról a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanács dönt. Ennek elnöke az emberi erőforrások minisztere, tagjai a résztvevő karitatív szervezetek által felhatalmazott személyek, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság főigazgatója, valamint a belügyminiszter. A testület katasztrófahelyzetben centralizálja a humanitárius célra történő adományozást, döntéseit szótöbbséggel hozza.
A szabályozás mögötti elgondolás valószínűsíthetően a központi befolyással, összehangoltan működő forráselosztás hatékonyságnövelő hatásaiból indul ki. Kétségtelen, hogy ez a gondolat nem ördögtől való. Csakhogy a források hatékony elosztásával az eddigi vészhelyzetekben a segélyszervezetek mérföldekkel jobban vizsgáztak, mint a kormány.
A frissen életbe lépett rendelet ráadásul jogértelmezési szempontból is aggályos lehet, megfogalmazása ugyanis olykor kétértelműen értelmezhető. Ilyen az a paragrafus, amely alapján csupán a telefonvonalra érkező adományok vannak humanitárius célokhoz kötve, az adott számlára érkező egyéb adományok felfoghatóak szabad felhasználásúként is. Ez pedig teret engedhet a 2011-es Magyar Kármentő Alap körül létrejött anomáliák megismétlődésének.
Kitől kerül jó helyre az adomány?
A kérdés tipikusan a „ki a jobb gazda” esete, amelyben a kormányzat versenyzik az emberek bizalmáért a segélyszervezetekkel. Helyesebben versenyzett, most ugyanis a kormány nemes egyszerűséggel (katasztrófahelyzetben) magához vonta az adománygyűjtés jogkörét.
A módosítás érthető lenne akkor, ha a Magyarországon tevékenykedő karitatív szervezetek katasztrófahelyzetben ugrásszerűen beérkező forrásaikról nem, vagy csak részlegesen tudtak volna elszámolni, esetleg kiderült volna a pénzekkel való visszaélés. Erről azonban szó sincs.
Mit mutat a gyakorlat?
A kolontári vörösiszap-katasztrófa után az adományszámlákon közadakozásból összesen több mint hárommilliárd forint gyűlt össze a károsultak megsegítésére. Ebből a karitatív szervezetek összesen 1 milliárd 342 millió forintnyi adományt gyűjtöttek, amelyet azonnal, szinte maradéktalanul szét is osztottak. A beszámolókból kiderül, hogy a károsult családok kétharmadát ezek a szervezetek kártalanították a számláikra befolyt adományokból. Nem volt tehát nagy áldozat a kormány 2011. márciusi bejelentése, hogy átvállalják az „összes ingatlanban és ingóságában keletkezett károk megtérítését" – azt ugyanis jórészt a civil szervezetek már korábban, személyre szabottan megtették.
De mi történt a csaknem kétszer akkora összeggel, a szintén felajánlásokból gazdálkodó Magyar Kármentő Alapba befolyt pénzekkel? Mivel a segélyszervezetek a károsultak igényeire szabottan, lelkiismeretesen osztották el a számláikra adományként került összegeket, a Magyar Kármentő Alap 2011. szeptember 30-ig csupán 700 millió forint támogatást ítélt meg, ami a karitatív szervezetek gyorsaságához mérve botrányos átfutási időt jelent. Az iszapkárosultak ez ügyben demonstráltak 2011 novemberében. Azt szerették volna elérni, hogy a Magyar Kármentő Alapban összegyűlt pénzeket valóban a katasztrófa sújtotta területen élők kapják, valamint részt akartak venni a döntéshozatalban.
Végül a Magyar Kármentő Alapba került összeg nagyobbik feléből létrehoztak egy közösségi célú fejlesztési keretet, amelyből Devecser 1 milliárd 500 ezer, Kolontár 300 millió, Somlóvásárhely pedig 150 millió forintot igényelhet. A keret egy 2012-es kormányrendelet értelmében felhasználható többek között a térség revitalizációjára, infrastruktúrafejlesztésre, műemlékvédelemre, településfejlesztésre is, az összegyűlt pénzeket pedig legkésőbb 2013 júliusáig fogják kifizetni.
Jobb gazda az állam?
Nem megkérdőjelezve a katasztrófahelyzet okozta állapotok miatti településfejlesztés szükségességét és létjogosultságát, mi mégis megkérdeznénk: ezt valóban a károsultak számára felajánlott személyes pénzadományokból szükséges fedezni? Ráadásul úgy, hogy a helyieknek semmiféle beleszólási joguk nincs az elviekben nekik küldött pénzek elköltésébe? Tényleg jobb gazdája az állam a bajbajutottak számára felajánlott pénzeknek, mint azok a segélyszervezetek, amelyek mindennapos munkájuk során napi kapcsolatba kerültek a helyiekkel?
Mi ugyanis úgy látjuk, hogy a segélyszervezetek sokkal hatékonyabban és gyorsabban működtek a katasztrófahelyzet után az adományok szétosztásában. A kártalanítások összehangolásával és a tapasztalt kooperációval a segélyszervezetek közt pedig az az érv is kétségessé válik, hogy a központi hatalmi elem beemelése hatékonyabbá tenné-e az adományok elosztását.
A segélyszervezeteket az új rendelet ugyanakkor korlátozza pénzügyi autonómiájukban, az eddig katasztrófahelyzetekben hozzájuk befolyó adományok ugyanis ezen túl mindenképpen átmennek egy kormányzati szűrőn a bizottság formájában. Mindezek tudatában arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a kormányzat az eddig is jól működő karitatív szervezetek munkájának hatékonyság növelése helyett a központosítással inkább a saját politikai hasznát kívánja maximalizálni. Mindezt az adománypénzek megkérdőjelezhető módon való elköltésével.
