A múlt héten nagy vihart kavart az országgyűlés elnökének azon nyilatkozata, amely szerint egyfajta erősebb rendeleti kormányzásra lenne szükség a T. Ház tehermentesítése végett. Kövér László szerint erre a hatékonyabb és a jobb, a valóban fontos dolgokra koncentráló parlamenti munka miatt lenne szükség, míg az ellenzék a Házelnök javaslatába a hitleri diktatúrát megalapozó felhatalmazási törvény koncepcióját látja bele.
Ha igazságosak akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy mindkét fél joggal képviselheti álláspontját: a szélesebb körű rendeleti jogalkotás “nem ördögtől való”, Európa számos jogállamában élnek ezzel. Akkor azonban, ha megnézzük, hogyan áll a II. Orbán-kormány a törvényhozáshoz, és úgy általában a parlamentarizmushoz, jogosnak érezhetjük Kövér szavai kapcsán fellángolt vitákat. Különösképp, mivel neki, mint a Ház elnökének védenie kellene hivatalát. Ő viszont rendre központi szerepet játszik az országgyűlés kivéreztetésében.
Rendeleti jogalkotás - áldás vagy átok?
Ha alaposabban megnézzük a magyar joganyagot, akkor láthatjuk, hogy abban ma is döntő súllyal a rendeletek jelennek meg. És ez így van rendjén: a jogi szabályozás nagyrészt ugyanis olyan részletszabályokat követel meg, amelyek technikai jellegűek, éppen ezért gyakran is kell módosítani őket. Ezek törvényhozási tárgykörbe emelése nemcsak a parlamenti munkát, hanem általában az ország működését is megbénítaná.
Gondoljunk csak bele, mi történne, ha törvényt kellene módosítani ahhoz, hogy egy általános iskolában emeletenként hány toalett az ajánlott, vagy hogy egy családi ház tetőszerkezetét milyen elvek szerint kell kialakítani. A rendeletek ezért nélkülözhetetlen és fontos részei az életünknek. Így nem az a kérdés, hogy kellenek-e ilyen szabályok, hanem, hogy mennyi legyen belőlük.
Magyarországon túlzottan tág a törvényekben szabályozott életviszonyok köre?
Kövér László álláspontja szerint Magyarországon túlzottan tág körben határozzák meg a törvényhozási hatásköröket. Nos, emellett és ezzel szemben is lehet érvelni.
Egyes államokban - főleg azokban, ahol az erős és a centralizált végrehajtó hatalomnak nagy hagyományai voltak - a parlament törvényhozási hatáskörének erős korlátját jelentette a közigazgatási rendeletalkotás jogköre. Ennek a modellnek a mintaalkotó állama Franciaország, ahol az Ötödik Köztársaság - de Gaulle nevéhez köthető - Alkotmánya valóban erősen korlátozta a Nemzetgyűlés törvényalkotói jogkörét.
Ennek történeti okai is voltak: a Harmadik (1870-1940), de különösen a Negyedik Köztársaság (1944/47-1958) parlamentáris rendszerei erősen széttagoltak voltak, a Negyedik Köztársaságban például állandósultak a kormányválságok, amely nagyon megnehezítette a hatékony kormányzást. Erre válaszul született meg az Ötödik Köztársaság félelnöki, a törvényhozást háttérbe szorító rendszere.
Más nyugati államokban - így például az Egyesült Királyságban, sőt az Amerikai Egyesült Államokban is - a törvényhozás törvényalkotási jogköre majdhogynem parttalan. Az angolszász államfelfogás alapján ugyanis a törvényhozás bármilyen tárgykör szabályozását magához vonhatja.
Magyarország szabályozása jelenleg az angolszász államokéhoz áll közelebb. Az Alaptörvény maga is kijelöl kötelező törvényhozási tárgyköröket, azonban - összhangban a korábbi magyar jogfejlődéssel - nem tiltja meg azt az országgyűlésnek (szemben például a francia alkotmánnyal), hogy más tárgyköröket is a törvényhozás körébe vonjon. Márpedig, ha egy tárgykörről törvényt alkottak, akkor azt a későbbiekben is törvényben kell szabályozni.
Ez a felfogás valóban ahhoz vezetett, hogy jelentősen megnőtt a törvények száma. Míg a rendszerváltás időszakában ez átlagosan évente 100-130 törvényt jelentett, addig mára már évente több mint 200 törvényt alkotnak (igaz, a törvények számában egy ugrást jelentett a fülkeforradalom, akkor lépték át a bűvös évi 200-as határt). 2012-ben pedig már ott tartottunk, hogy 223 (!) törvényt szavazott meg a T. Ház.
Ezzel párhuzamosan - és ezt kifelejtette mondandójából a parlament elnöke - a rendeletek száma is ugrásszerűen megnőtt. Míg a rendszerváltás időszakában a kormány évente 150-200 rendeletet adott ki, addig ezek száma 2012-re 447-re (!) emelkedett.
Miért hagytuk, hogy így legyen?
Kérdésként merülhet fel, hogyan alakult ez így? A választ ismét a történelemben kell keresnünk. Az kommunista kísérlet gyakorlatilag lenullázta a törvényalkotást. Évente alig 10 törvényt alkottak, sőt, volt olyan év - 1982 - amikor összesen két törvényt hozott a T. Ház: a következő évi költségvetést és az előző évi zárszámadást. Természetesen voltak törvényi szintű szabályok, ezeket azonban nem az országgyűlés, hanem a Népköztársaság Elnöki Tanácsa alkotta meg rendeletként. A demokrácia helyreállításának folyamatában, a rendszerváltás előszeleként az 1987-es jogalkotási törvény ezért megerősítette a parlament törvényalkotási hatásköreit, amelyet az 1989-es Alkotmány, valamint annak 1990-es módosítása csak tovább bővített. A rendszerváltás során ugyanis a rendeleti kormányzást a diktatúra egyik eszközének tekintették, így a demokratikus viszonyok védelme érdekében erősítették a parlamentarizmust.
… a történeti hagyományok
Amely parlamentarizmus a magyar történeti alkotmányban mélyen gyökerezik. Abban a történeti alkotmányban, amely az Alaptörvény értelmezésének egyik sarokköve kell hogy legyen. Márpedig annak egyik legfontosabb szabálya, - lezárva a Habsburg-abszolutizmus rendeleti kormányzását - előírta, hogy alapvetően törvényekben szabja meg az ország ügyeit, s
“...pátensek kiadása csupán azon esetre tartatván fönn, midőn a törvénynyel egyébként megegyező dolgokban, a kellő eredménynyel való kihirdetés egyedül ez uton lenne eszközölhető”.
Azaz, a parttalan rendeletalkotási jogkör ellentétes lenne a kormánypártok által oly nagyra tartott történeti alkotmánnyal.
Ermächtigungsgesetz?
Miként már megszokhattuk, Kövér László szavai ismét nagy vihart kavartak. Az ellenzék egyenesen a hitleri diktatúrát megalapozó felhatalmazási törvényt (Ermächtigungsgesetz) vizionál az ötletben. Bár az nem látszik, hogy Kövér pontosan mire gondolt, de látható, hogy a demokratikus magyar gondolkodás valóban erősen idegenkedik a rendeleti jogalkotástól. Azt ugyanis a diktatúrák - legyen az Habsburg-abszolutizmus vagy kommunista diktatúra - eszközének tekintik.
Az utolsó szög a koporsóban
Ha azt nem is feltételezzük, hogy Kövér László a diktatórikus megoldások pártján áll, az mindenesetre mindenképp kijelenthető, hogy a házelnök javaslata csak egy újabb szöget jelentene a parlamentarizmus - általunk is már többször bemutatott - koporsójában. Nem nehéz belátni, hogy a hatáskörök szűkítésével az amúgy is “kivéreztetett” parlament jelentősége tovább csökkenne. Ezzel Magyarország még egy lépést tenni egy centralizált, (miniszter)elnöki rendszer irányába. Az aggodalmakat növeli az is, hogy az utóbbi időben a miniszterelnök mérsékelten zárkózik csak el a Kádár-korszak “eredményeitől”, amelyek közé sorolhatjuk a rendeleti jogalkotás jelentős kiterjesztését is.
Az mindenesetre igaz (láthattuk fentebb), hogy a szélesebb körű rendeleti jogalkotás “nem ördögtől való”, Európa számos jogállamában élnek ezzel. Akkor azonban, ha megnézzük hogyan áll a II. Orbán-kormány a törvényhozáshoz és úgy általában a parlamentarizmushoz, jogosnak érezhetjük a Kövér szavai kapcsán fellángolt vitákat. Különösképp, mivel neki, mint a Ház elnökének védenie kellene hivatalát. Ő viszont rendre központi szerepet játszik az országgyűlés kivéreztetésében.
