Az új színházi évad kezdetével, valamint egyes igazgatói - különösen az Új Színház, a Nemzeti Színház és a Vígszínház esetében - állások pályáztatásával összhangban újra előtérbe kerültek a teátrumok a politikai vitákban. Bármilyen meglepő, abban mindenki egyetért, hogy a színházi világ az utóbbi időben erőteljesen átpolitizálódott. Az is egyértelmű, hogy egyfajta “őrségváltásra” került sor a magyar kulturális életnek ebben a fontos szegmensében.
Ez a teljesen jogszerű felfogás abban gyökerezik, hogy Magyarországon az állam és az önkormányzatok látják el a legfontosabb intézmények fenntartói feladatait, valamint ők tekinthetőek a legjelentősebb bevételi forrásnak is. Így aztán nincs más feladatuk, mint kivárni, amíg lejár a megbízatási idő, majd - a társulatok véleményét gyakran figyelmen kívül hagyva - ki lehet választani a nekik szimpatikus vezetőket. Ők pedig öt éven keresztül fogják uralni a teljes magyar színházi világot.
Az állam kiemelt szerepe
Magyarországon a kulturális intézményrendszer működtetésében, az intézmények fenntartásában az államigazgatás és a helyi (elsősorban a fővárosi és a megyei jogú városi), valamint a nemzetiségi önkormányzatok fontos szerepet játszanak. Az intézményfenntartói szerepeken túl azonban a finanszírozásban is jelentős szerep jut ezeknek a szerveknek. Még a leginkább jövedelmező színházak - amilyen például az átlagosnál nagyobb nézőszámmal és az átlagost jóval meghaladó jegyárakkal rendelkező Madách Színház - esetében is a közvetlen vagy közvetett állami támogatások aránya megközelíti az összes bevétel kétharmadát. Az állami támogatás aránya egy átlagos magyar színházban jóval nagyobb. Magyarán: az állam nélkül nem tudnak létezni.
A színházak bevételei
Miként a Madách Színház bevételeit felvázoló ábrán is látszik, a színházak forrásai - a jegybevételeken túl - döntően a szponzori forrásokból, valamint a közvetlen állami és önkormányzati támogatásokból származnak. A szponzori források is állami támogatásnak minősíthetőek, ugyanis a cégeket az állam úgy ösztönzi a kultúra támogatására, hogy lehetővé teszi: támogatásukat leírhatják a társasági adójukból. Ez tehát egyfajta közvetett állami támogatás, hiszen itt az állam a saját bevételéről mond le gyakorlatilag a színházak javára. Az állami támogatás arányát jól mutatja ez a színházi kalkulátor is, amely alapján képet kaphatunk arról, hogy hogyan áll össze egy színházi előadás finanszírozása.
“Mindig így volt e világi élet”
Ez a finanszírozási modell nem mondható idegennek és sajátosnak. A világ legtöbb államában a kultúra- és különösen az ún. magaskultúra - nagyon sok esetben az állam segítségére szorult. Ahhoz ugyanis, hogy önfenntartó lehessen egy ilyen kulturális intézmény, arra van szükség, hogy legyen egy erős, megfelelő anyagi háttérrel rendelkező, komoly kulturális igényekkel rendelkező közönség, amely jelentős pénzt hajlandó erre áldozni. Ilyen még a legnagyobb és legerősebb gazdasággal rendelkező államokban is alig van, így még az Amerikai Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Németországban és Franciaországban is szükség van az állami támogatásokra.
Valami más…
Egy ország életében a kultúra - és azon belül különösen a színházak - mindig is fontos politikai szerepet töltöttek be. Nyugat-Európában éppen az állami támogatások aktuálpolitikától független biztosítása érdekében bizonyos autonóm, önigazgatási finanszírozási rendszereket alakítottak ki. Ilyen modell irányába ható próbálkozások korábban is voltak, ezek közül a legjelentősebb a Nemzeti Kulturális Alap létrehozása volt. A próbálkozások ellenére azonban a rendszerben fennmaradtak a politika beavatkozását lehetővé tevő eszközök. A 2008-ban elfogadott színházi törvény - bár a szakmaiság és az önkormányzás irányába is tett lépéseket, s normatív és objektív jellegű szabályokat próbált kialakítani - továbbra sem számolta fel teljesen az állami szervek finanszírozási és fenntartói szerepét.
Az, hogy a politikai viták korábban kevésbé voltak hangosak, elsősorban annak volt köszönhető, hogy a színházi élet működtetése 1990 óta megoszlott a nagyvárosi és megyei önkormányzatok, valamint az államigazgatás között. Így gyakorlatilag 2010-ig nem volt olyan helyzet, hogy valamely politikai oldal ne rendelkezett volna semmilyen befolyással a színházi környezetre.
Csendes fordulat
A 2010-es országgyűlési és önkormányzati választásokkal azonban ez a helyzet megváltozott. Azzal, hogy a két választás nyomán a jelenlegi kormánypártok nem csak az országos, hanem a helyi politikában is meghatározóak lettek, a legtöbb színház (fenntartói) irányítási joga a jobboldalhoz került.
A színházak fenntartói (céges formában működő színházak esetében tulajdonosai) a mindennapi, szakmai munkába nem szólhatnak bele, azonban a költségvetés megállapításával és a vezető kinevezésével jelentősen tudják alakítani azok életét.
Mivel a színházi szférában a kormányzati fenntartás mellett a nagyvárosi (korábban még részben a megyei) önkormányzatok játszanak meghatározó szerepet, így azzal, hogy a fővárosban és minden magyar megyei jogú városban jobboldali többségű a közgyűlés, amely az igazgató kinevezésére jogosult, a kormánypártok ezt a szektort is “megszerezték”.
Elkerülendő a hangos pereket és a botrányokat, a fordulat teljesen jogszerű, a közigazgatási “Szent Bertalan éjszakákkal” ellentétben még viszonylag csendes is. A kormány - eltekintve Alföldi Róbert 2011-es elmozdítási kísérletétől - és az önkormányzatok ugyanis általában nem indítottak idő előtti felmentési eljárásokat: egyszerűen kivárták, hogy 2011-2014 között lejárjanak a korábbi megbízatások. Utána - a társulatok véleményét gyakran figyelmen kívül hagyva - választották ki a nekik szimpatikus vezetőket, akik öt éven keresztül uralni fogják a teljes magyar színházi világot.