Ha egy szóban össze szeretnénk foglalni, hogy ki a felelős a devizahitelezésért Magyarországon, akkor azt mondhatjuk, hogy mindenki. Mivel az elmúlt hetek, és nagy valószínűséggel a kampányidőszak egyik fő témája lesz a leginkább svájci frank alapú jelzálog fedezetű hitelek sorsa, komoly egymásra mutogatás várható majd a pártok között. A devizaadósság ráadásul tényleg egy olyan probléma, amelyre senkinek nem sikerült választ adnia a válság kitörése óta.
A feszültségek pedig egyre inkább nőnek: tüntetések, bankfiókok megrongálása, komoly indulatok és spekulánsok képbe kerülése, akik kihasználva a bajbajutottak nehéz helyzetét, csak tovább szítják a feszültséget annak érdekében, hogy saját spekulatív célból felvett devizahitel-állományukat minél kedvezőbb feltételeket mellett leépítsék.
Mivel több százezer emberről van szó, a kormány számára is egy jelentős potenciális szavazótábort jelent a devizaadós csoport, így a rezsicsökkentés mellett a következő hónapok másik kulcstémája lehet a helyzet megoldása. A Fidesz-kormánynak valamit tényleg illene felmutatnia, hiszen az eddig programok csődöt mondtak, és az elmúlt hónapokban tovább nőtt a 90 napos késedelmi hitelek száma.
Hosszú a felelősök listája...
Az első Orbán-kormány: kár is tagadni, a devizahitelt 2001-ben az I. Orbán-kormány engedélyezte. Ehhez még hozzájött a lakáscélú kamattámogatási rendszer, amely révén beindult a hitelezési boom Magyarországon. A költségvetés számára ez egy nagyon drága tétel volt, így az MSZP-kormány beszüntette azt. A hitelezési boom viszont nem fagyott be, kamattámogatás hiányában a fogyasztók az alacsonyabb kamatú svájci frank alapú hitelek irányába fordultak.
A baloldali kormányok: bár a kamattámogatás beszüntetése indokolt volt, de a költségi hiányt még így is sikerült olyan tételekkel az egekbe repíteni, amelyek tovább erősítették a lakásvásárlási és fogyasztási lázat. Kár is tagadni, hogy az MSZP-nek és az SZDSZ-nek is súlyos szerepe volt abban, hogy a magyar gazdaság válságba került a későbbiekben a kiköltekezés miatt. Ráadásul a háztartások devizahitel-állománya ebben az időszakban futott fel, a szabályozás pedig távol állt az akkori kormánytól.
A bankok: bár a 2000-es év elején, sőt még közepén sem számolt senki sem a pénzügyi közvetítőrendszer összeomlásával, azért a bankároknak illet tudniuk, hogy a békeidők a gazdaság területén sem tartanak örökké, és a lufi kipukkadásával komoly rendszerszintű problémák alakulhatnak ki. A hitelezéssel komoly profitra tettek szert, miközben a kockázatok másodlagossá váltak. Ráadásul szabályozás hiányában olyan szerződéseket tudtak kreálni, amilyet csak akartak, és persze saját érdekeiket képviselték.
A hitelfelvevők: sokan fedezet, megtakarítás és biztos állás hiányában is éltek az olcsó hitel lehetőségével. Mindezt úgy, hogy még a figyelmeztetések ellenére sem voltak tisztában a kockázatok jelentőségével és azok tartalmával. Sokan pedig spekulatív célból vettek fel devizahitelt, hogy a kamatkülönbözetet kijátszva gazdagodjanak meg.
Az oktatási rendszer: a magyar oktatási rendszerben lehetetlen minimális, alapvető pénzügyi ismeretekre szert tenni, így a lakosság jó része még azzal sincs tisztában, hogy a THM mit is takar valójában. Jelen állás szerint ez a jövőben sem fog megváltozni.
PSZÁF: a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és annak vezetése nem lépett fel kellő súllyal a devizahitelezéssel szemben, a szabályozás és fogyasztóvédelem egyértelműen csődöt mondott.
Az MNB akkori vezetése: bár a baloldali kormányok által jegyzett fogyasztásösztönző gazdaságpolitika komoly inflációs nyomás alá helyezte a gazdaságot, de még ez sem indokolta, hogy a jegybank akkori vezetése (Járai Zsigmonddal az élen) bőven 10 százalék fölé emelje a jegybanki alapkamatot, ellehetetlenítve a forint alapú hitelezést.
A II. Orbán-kormány: a második Orbán-kormány fő bűne, hogy az elmúlt három évben csak az időhúzásra játszott, és valódi megoldási tervvel nem állt ki. Az árfolyamgát és a Nemzeti Eszközkezelő csődöt mondott, a végtörlesztés pedig pont azokon segített, akik nem is szorultak segítségre. Ráadásul a rossz gazdaságpolitika kivette a részét a forint vesszőfutásában.
A feszültségkeltők: bár a devizahitel valóban egy rossznak nevezhető pénzügyi termék (ennek megítélése nagyon összetett), a szerződések maguk nem mondhatóak semmisnek, mondjon bárki bármit is. Olaj a tűzre már maga az állítás is, hogy a devizahitel mögött valójában nem volt deviza és a magyar jog értelmében a termék maga semmis. (Sokan ezáltal azt szeretnék elérni, hogy ne kelljen visszafizetniük a hitelt, leginkább a spekulánsok.)
Külső okok: és persze nem mehetünk el a külső okok mellett sem. A gazdasági válság, majd annak magyarországi begyürüzése komoly sokkhatásként érte a hazai gazdaság szereplőit. Rengetegen elvesztették a munkahelyüket a válság miatt, így esélyük sincs, hogy fizetni tudják a törlesztőrészleteket. Az eurózóna adósságválsága, így a svájci frank erősödése csak tovább súlyosbította a helyzetet.
Mint látható a felelősök listája hosszú, így minden egyes szereplőnek le kell vonnia a konzekvenciákat, és egymásra mutogatás helyett valódi megoldást kell találni a problémára.
Hangulatkeltésből ötös
A jó megoldáshoz vezető út nem a hangulatkeltésen keresztül vezet. Semmis a devizahitel? Nem. Nem volt mögötte valódi deviza? Nem. A bankok látták előre a válságot, és ennek ellenére kizsákmányolták a lakosságot? Abszolút nem. A kiszámoló blog alaposan részletezte és tényekkel alátámasztotta, hogy miért is hülyeség mindaz, amit a hangulatkeltők szajkóznak. Deviza igenis volt a devizalapú hitelek mögött, amelynek forrása többnyire nagy külföldi bankoktól származott. Semmisnek sem tekinthető a konstrukció, hiszen a devizaalapú hitelek lényege pont az volt, hogy az alacsonyabb kamatért (kamatkockázat mellett) cserébe a hitelfelvevők vállalják az árfolyamveszteségből eredő költségtöbbletet. Ezt minden szerződésnek tartalmaznia kellett. Az persze morálisan elítélhető, hogy a bankok egy bizonyos szint felett nem vették ki részüket az árfolyamveszteségből, azonban jogi úton nehezen támadható a folyamat.
Lenne jó megoldás
Milyen a jó megoldás? Elsősorban azokon a bajbajutottakon kellene segíteni, akik igazán bajban vannak, tehát vagy már túllépték a 90 napos késedelmi időt, vagy már a kilakoltatás veszélye fenyegeti őket. Többnyire ezek olyan családok, amelyek a válság következtében elvesztették munkahelyüket, így hiába az árfolyamgát, vagy a végtörlesztés, fizetés és megtakarítás hiányában nem tudnák fizetni a könnyített törlesztőrészletet sem.
Elsősorban egy olyan jól működő Eszközkezelőre lenne szükség, amely megvásárolja ezeket az ingatlanokat és biztosítja a bajbajutott családok helyzetét. A második lépés, hogy ezeket a családokat munkához juttassuk. Ehhez jól működő gazdaságra és nem a közmunkára építő foglalkoztatáspolitikára lenne szükség. Sajnos ezek utópisztikus gondolatok egyelőre. További segítség lehet egy olyan árfolyamgát bevezetése, amely nem csak 5 évig, hanem utáni is biztosítja az alacsonyabb és kiszámíthatóbb törlesztőrészleteket. A költségeket a bankoknak és a költségvetésnek közösen kellene állnia. Fontos megjegyezni, hogy kerülni kell azokat a megoldásokat, amelyek a spekulánsoknak és azoknak az adósoknak segítene, akik gond nélkül tudják fizetni a törlesztőrészletet (ilyen szempontból nagy hiba volt a végtörlesztés).
Az eszközök tehát rendelkezésre állnak, csupán jól kellene élni velük.
