A közszolgálati zsákmányrendszer kiépülésével az elmúlt két évtizedben kialakult az a gyakorlat, hogy a mindenkori kormányok a legfontosabb kormányzati szakmai vezetői beosztásokban is jelentős személycseréket hajtanak végre. 2010-et követően azonban új szintre lépett ez a folyamat, rendszerszintűvé váltak a módosítások, amelyek valamely független szervezetet vezető, „nemkívánatos” személy eltávolítását, és/vagy valamely „kívánatos” személy bebetonozását végezték el. Kétharmados törvényeikkel pedig akár évtizedekig megkötik a következő kormányok kezét, ezzel bebetonozva az illiberális állam torz építőköveit a magyar jogrendbe.
A Fidesz szisztematikusan bontja le a fékek és ellensúlyok rendszerét: kasztrálta az Alkotmánybíróságot, majd saját delegáltjaival töltötte fel a mindenkori kormány legjelentősebb ellensúlyaként számon tartott testületet. Kilenc évre biztosan bebetonozták Polt Pétert a legfőbb ügyészi pozícióba, az MNB-vel egybeolvasztották a pénzügyi piacokat felügyelő PSZÁF-ot, a korántsem független gigaszervezet élére Matolcsy Györgyöt ültették, aki gátlástalanul szórja a közpénzt tündériskoláira, és áldást mond a korrupt brókerek kötvénykibocsátásaira.
Létrehozták az egyszemélyes vezetésű Országos Bírói Hivatalt, amelynek élére Szájer József (Fidesz) feleségét ültették. Szétverték a jól működő ombudsmani rendszert, elvették az önkormányzatok autonómiáját, és hogyhogy nem, az újonnan létrehozott Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) élére 9 évre a fideszes médiabirodalom jogi képviselőjét nevezte ki Orbán Viktor. Központosították a közoktatást, már az iskolaigazgatókat is központilag nevezik ki, a tankönyvkiadás államosításán keresztül pedig már a gyermekeink tankönyvei is rendszer konformmá váltak. Az sem meglepő, hogy mára a civil pénzeket is a kormány zsebéből élő CÖF-elnök osztja, exportálva a politika árokásó munkáját a civil szektorba is. Alább a Ténytáron megjelent elemzés rövidített verziója.
A fékek és ellensúlyok rendszerének szétverése
Számos alkalommal írtunk már arról a komplex, az átlagember számára láthatatlan folyamatról, amely során a Fidesz az elmúlt 5 évben sorra döntötte be a demokratikus kontrollt szolgáló szervezeteket, azok személyzeti elfoglalásával, egyszerű megszüntetésével, vagy a jogszabályi környezet átalakításával, amelynek következtében saját képükre formálták az adott intézményt. Fontos megjegyezni, hogy nem a II. Orbán-kormány kezdte a saját potentátok exportálását a névleg független intézmények élére, mégis 2010 óta mennyiségileg és minőségileg is nagyobb fokozatra kapcsoltak a kormányzó pártok, amellyel rendszerszinten gyengítették meg a demokratikus jogrendet, szisztematikusan bontották le a fékek és ellensúlyok rendszerét.
Miért van szükség független szervezetekre egy demokratikus jogállamban?
Egyes állami szervek esetében kiemelt jelentőségű, hogy azok a mindenkori kormánytól függetlenek legyenek. Ennek oka az, hogy az adott szervezet a fékek és ellensúlyok rendszerében a kormányzattal szemben, annak döntéseit olykor felülvizsgálva, hatalmát korlátozva jár el (például Alkotmánybíróság, Költségvetési Tanács).
A függetlenség másik oka, hogy ezek az állami szervek gyakran a kormányzattal, a közigazgatással szemben védik az állampolgárok egyéni jogait (például ombudsmanok, Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság). A függetlenségnek az is oka lehet, hogy így biztosítsák a megalapozott és hatékony gazdaságpolitikát, valamint a gazdasági élet tisztaságát (például Gazdasági Versenyhivatal, Magyar Energia Hivatal, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete).
A függetlenség biztosítása érdekében törvényekben garantálták ezen intézmények vezetőinek függetlenségét a kormányzattól. A függetlenség garanciája többrétegű volt: megválasztásuk módjában (pl.: parlamenti pártok többségének konszenzusa), hivatali idejük alatti eltávolíthatatlanságuk (ezt a Fidesz a hivatalok átnevezésével oldotta meg, így megszűnt a tisztség, bíráknál a nyugdíjkorhatár csökkentésével szabadult meg a nemkívánatos bíráktól), pénzügyi függetlenségük. Ennek az intézményrendszernek ma már csak a maradványait láthatjuk, a jogállamiság elvét sértve 2010 óta sajnos rendszerszinten zajlik a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása.
Az ügyészség példája jól mutatja a kormány gondolkodását. Európa egyik legnagyobb hatalmú ügyészi szervezete mellé csupán formális jogi függetlenség társul. Nem véletlen, hogy az egykori Fidesz tag, Polt Péter 2010-es hivatalba lépése óta, az átlátszó közérdekű adatigénylése szerint 300 százalékkal nagyobb arányban utasítják el a hivatali korrupció miatt tett feljelentéseket, mint a 2010 előtti időszakban. Amikor mégis indult eljárás, akkor sem a Fidesz, vagy a kormány valamely tisztségviselője ellen, írtuk is, hogy a fideszes korrupciónak soha nincs következménye. Pedig ügy bőven akadt: Szijjártó villája, Rogán pasa-parkja, Papcsák kenőpénz-ügye, vagy Orbán háznagyobbodása mind-mind témája volt a sajtónak az elmúlt években, a tárgyalóteremig persze egyik ügy sem jutott el, szemben az ellenzéki korrupciós ügyekkel.
Ezekben az esetekben mégis semmilyen érdemleges vizsgálat, illetve eljárás sem indult, ami leginkább annak köszönthető, hogy a kormánypárti többséggel működő mentelmi bizottság mindig mindent rendben talált, ha fideszes havernál, képviselőnél merült fel korrupciógyanú. További akadályozó tényezőként a legfőbb ügyész személyét kell kiemelni. Erősen kérdéses, hogy mennyire etikus kilenc évre bebetonozni a pozíciójába azt a Polt Pétert, aki korábban egyben a Fidesz tagja is volt.
A főügyész szerepe azonban csupán kis szelete a rendszer szétverésének. A kétharmad parlamenti többségét kihasználva az Alkotmánybíróság tagjainak jelölési metódusát, létszámát megváltoztatták, hivatali idejét növelték, jogköreit pedig korlátozták (most már a kormánypártok nem az ellenzékkel együtt jelölnek, 11 helyett 15 főre emelte a létszámot a kormány, a megbízatási időt 9-ről 12 évre emelték, jogköreit korlátozták, így pl. nem vizsgálhat olyan ügyeket, amelyekről nem lehet népszavazást tartani). A megnövelt létszámú szervezetet pedig jelentős részben a kormányzathoz valamilyen módon köthető jogászokkal töltötték fel, akik közül egyesek a nagy döntésekben is „hozták” a kormányzati elvárást. Az egykor független szervezetet tehát mára kasztrálták, a legfőbb ellensúlyt képező Alkotmánybíróság elvesztette ellensúlyi szerepét a kormánnyal szemben, a kormány alkotmányellenes-gyanús törvényei úgy mennek át rajta, mint kés a vajon.
A közoktatás központosítása
Miért volt érdeke a Fidesznek a központosítás?
2011-ig, az új köznevelési törvény elfogadásáig Magyarország közoktatási rendszere erősen decentralizált volt. Az államigazgatás szakmai irányítása mellett az állami intézményrendszer működtetéséért elsősorban az önkormányzatok voltak felelősek. Bár a rendszer korántsem volt tökéletes, a szubszidiaritás elve alapján működve a helyi, sokszor speciális igényekre helyben próbálták reagálni, a lehető legközelebb az emberekhez. Az információáramlás a rendszer problémáiról ugyanis egy hosszú vertikális döntéshozatali mechanizmuson keresztülfuttatva nyilvánvalóan romlik, valamint a speciális igényeket egy összevont csúcsszerv hajlamosabb kollektíven kezelni, míg a decentralizált döntéshozatalnál (már csak a közvetlen kapcsolat, információtöbblet miatt is) jellemzőbb a konkrét problémákra adott reakció.
A közoktatás központosítása hatalompolitikai szempontok alapján elkerülhetetlen volt: az egyik legjelentősebb, legnagyobb hatással rendelkező közszolgáltatás, az oktatás és a magyar politikai rendszerben hagyományosan nagy a tanárok véleményformáló ereje. Egy önkormányzati alapú rendszerben pedig szükségszerűen mindig vannak ellenzéki önkormányzatok is, s azok így, az általuk irányított oktatási intézményekkel a kormányzattal szembeni végvárat képezhetnek. Így ez a rendszer egyfajta „fegyverként” is bevethető a mindenkori kormányzattal szemben, amit 2006-2010 között gyakran alkalmazott is a Fidesz az akkori baloldali kormánnyal szemben. Mindezekre figyelemmel az iskolák államosítása politikailag hasznos lehet egy olyan pártnak, amely hosszú időre kíván berendezkedni a központi államigazgatás irányításában, s az oktatás maga alá rendelésével, pacifikálásával politikai helyzetét erősíti.
A II. Orbán-kormány viszont a leginkább központosított megoldást választotta: minden feladatot a központba utalt, amelynek a járásokban csak kirendeltségei működnek. Ez még a közismerten központosított francia megoldáson is túltesz: ott a fenntartói feladatokat - bár azokat szintén államigazgatási feladatként határozzák meg - alapvetően regionális szinten igazgatják.
Nálunk a gondok gyorsan megjelentek: a rendszer átalakítását - annak méreteihez képest - rendkívül gyorsan, pár hónap alatt kellett volna végrehajtani. Ez a megfontolás is politikai volt: a kormányzat azt várta tőle, hogy az első gondok elmúltával gyorsabban rendeződhet a rendszer működése. Ehelyett a permanens válságok kora jött el.
Mára pedig kiderült: a centralizáció jelentette óriási kihívásoknak a szervezet nem tudott megfelelni. A Klik működésére a közbeszerzések hiánya, törvénytelen elszámolások, visszamenőleges szerződéskészítések voltak jellemzőek. Mindeközben a káosz kárvallottjai a diákok lettek, akik a PISA-teszteken és a World Talent Ranking ranglistája szerint is sokkal rosszabbul teljesítenek, mint 10 éve. Utóbbi teszten Magyarország a vizsgált 60 országból az 51. helyre esett vissza, miközben 10 évvel ezelőtt még az előkelő 16. helyet foglalta el. Egy évtizede Németországgal versenyeztünk, ma Indiával.
A civil világ hideg központosítása
2010 után megváltoztatták a civil szervezetek állami támogatási rendszerét is. Az újonnan létrehozott Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) egyértelműen a jelenlegi kormánypártok befolyása alatt áll. A hárommilliárd forintnyi közpénz sorsáról döntő szervezetbe ugyanis három tagot az országgyűlés (Fidesz) delegál, másik hármat az illetékes miniszter (Fidesz), a maradék három tagot pedig a civilek jelölhetik a posztra. Ha ez nem lenne elég egyértelmű eddig, van folytatás: a testület munkatervét a miniszter hagyja jóvá, elnökét is ő nevezi ki, valamint 300 millió forintról egy személyben a miniszter rendelkezik, noha pályázat kiírásával (a trafikmutyi óta tudjuk, mennyire jelent ez garanciát bármire).
A NEA elnökének ezen túl vétójoga van, tehát a neki nem tetsző döntéseket képes megakadályozni, ami gyakorlatilag teljhatalmat ad neki a szervezetben. Ez egy erős poszt, túl erős lenne tán még akkor is, ha egyébként a civilek maguk közül választanának vezetőt, de a valóságban persze az elnököt a miniszter jelöli ki. A kormány Csizmadia Lászlót, a Békemenetek szervezéséréről és a CÖF elnökeként elhíresült, nyíltan kormánypárti kötődésű „civilt” találta erre a legalkalmasabbnak.
Lázár akarja osztani a norvég pénzeket is
De a kormánynak ez sem volt elég. 2014-ben új frontot nyitottak, hogy újabb ellenségképeket találjon a kormány: Lázár János már a választások után pár nappal a Norvég Civil Alap forrásait elosztó alapítványoknak ment neki, és az alap által civileknek szánt pénzek leállítását kérte Norvégiától. A támadás mögött az a nyilvánvaló törekvés állhatott, hogy a magyar civil pénzek fölötti hatalomátvétel után a Norvég Civil Alap pénzeit is központilag oszthassák szét, a saját prioritásoknak megfelelően.
Csizmadia egyébként 2012-ben maga dicsekedett azzal, hogy a CÖF-CÖKA a kormány támogatását bírja, sőt, a szintén hozzá kötődő Polgár Portált a miniszteri keretből tőkésítették. Hiába tiltja a civil törvény a NEA vezető tisztségviselői által vezetett szervezetek támogatáshoz juttatását, láthatólag a Csizmadia által összefogott CÖF-CÖKA ettől függetlenül vígan kapja az adóforintokat, amelyből aztán kormánypárti propagandát valósít meg. Sok érdemes, valódi civil szervezet viszont ennek következtében lemarad a valójában számukra létrehozott alap pénzének szétosztásából, sőt a nem kormányközeli civil szervezetek a kormányzattól jóra nem, csupán jogellenes vegzálásokra számíthatnak.
Folyamatban a 40 éves terv
Elemzésünk rendszerbe szedve mutatja be a II. Orbán-kormány központosító, jogállamot romboló munkáját. Mára elmondható, hogy azokat az állami intézményeket, amelyeknek a kormány hatalmát kellene ellenőrizniük, a Fideszhez lojális vezetők irányítják. A hazai jogalkotás pedig a közérdek helyett sokszor a politikai hatalom pillanatnyi érdekeit szolgálja.
Ahol nem bizonyult elegendőnek a vezetők lecserélése, ott a jogszabályok átírásával tovább gyengítették az ellenőrző szervek hatalmát, jogszabályi akadályokat gördítettek a civil kontroll útjába, vagy egyes gazdasági érdekcsoportokat hoztak helyzetbe. A rendszer egészét vizsgálva pedig egy olyan, kétharmados bebetonozású államrendet kapunk, amelyben a fékek és ellensúlyok törékeny egyensúlya szertefoszlott, a hatalom demokratikus korlátjainak pedig csupán a maradványait találjuk.
