A magyar egészségügyi ellátórendszer súlyos válságban van. Nincs ezen mit szépíteni, és ez nemcsak abban merül ki, hogy orvosok, nővérek, ápolók sorra mondanak fel és költöznek külföldre, hanem abban is, hogy semmilyen koncepciója nincs a kormánynak, hogyan is lehetne ezen változtatni.
A probléma sokkal összetettebb annál, minthogy az egészségügyi dolgozók megalázóan kevés bért kapnak, akár 20-30 éves munkaviszony után is. Az állami szférához kapcsolódó intézményekben a körülmények borzasztóak, a munkához és a vizsgálatokhoz használt eszközök, műszerek többsége elavult, vagy hiányos, a betegek pedig a minőségi ellátás hiányát, valamint a hosszú várakozási időből adódó feszültségeket a dolgozókon vezetik le. A kormány pedig hiába próbálta meg némi béremeléssel kezelni a hálapénz jelenségét, előrelépés nem történt: minőségibb és gyorsabb ellátáshoz még mindig azok a páciensek jutnak hozzá, akik hálapénzt adnak orvosaiknak.
Az egészben pedig az a legszomorúbb, hogy bár a kormány azt állítja, hogy soha ennyit nem költöttünk még az egészségügyre, valójában az elmúlt 10 évben folyamatosan csökkent a GDP-arányos ráfordítás, és az OECD-tagországok között Magyarország a teljes állami kiadás arányában a legkevesebb költi az egészségügyi ellátórendszerre.
Nem költünk többet az egészségügyre
Bár a magyar kormány állítása szerint soha nem költöttünk még ennyit a magyar egészségügyre, ez a kijelentés koránt sem helytálló. Az elmúlt években a magyar kormány valóban több figyelmet fordított az egészségügyi ellátórendszerre, azonban ez a hatékonyság javulása nélkül elsüllyedt költségként is értelmezhető. Az uniós forrásból épült új kórházi szárnyak pedig hiába szépek kívülről, ha belülről üresek, mivel a gyógyításhoz és a vizsgálatokhoz szükséges modern eszközök vagy hiányoznak, vagy amit mi modernként értelmezünk, valójában már elavultnak számít.
Hogy a magyar egészségügyre az állam mekkora figyelmet fordít, azt jól jellemzi néhány kendőzetlen tény:
- Az OECD-tagországokat összehasonlítva Magyarországon az egyik legalacsonyabb az egészségügyi ráfordítás mértéke: mind vásárlóerő paritáson mérve, mind a GDP-arányában nagyon keveset költ a központi költségvetés egészségügyi ellátásra, elmaradva az OECD-átlagtól (vásárlóerő paritáson mérve például az egy főre vetített kiadások Magyarországon az OECD-átlag felét sem érik el).
- Az elmúlt 10 évben ráadásul GDP-arányosan csökkent az egészségügyi kiadások aránya. Miközben 2003-ban még közel 6 százalék volt ez az arány, 2013-ban csupán 4,8 százalék. A csökkenés mértéke pedig azzal sem magyarázható, hogy mindeközben a hazai gazdaság szárnyalt, hiszen jól tudjuk, hogy 2013-ban a gazdasági teljesítmény még nem érte el a 2007-es szintet sem.
- És még egy szomorú statisztika: ha az OECD-országok kormányzati kiadásainak összetételét vizsgáljuk, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy 2013-ban arányaiban Magyarországon költötték a legkevesebbet az egészségügyi ellátórendszerre. Az OECD-átlag 15 százalék volt, Magyarországon ennek aránya a 10 százalékot sem érte el, és még olyan országok is megelőztek minket, mint például az évek óta válságban lévő Görögország, vagy éppen Chile. Ez tulajdonképpen azt is tükrözi, hogy hazánkban a prioritás szempontjából kevésbé fontos a mindenkori kormányok számára az egészségügyi ellátórendszer.
Mindez azért fontos, mert az uniós trendek is azt bizonyítják, hogy egészségügyi kiadások nagyobb ütemben nőttek, mint a GDP (nem az állami ráfordítás, hanem általánosságban véve), emiatt pedig vagy több állami ösztönzőre van szükség, vagy a magánszektornak kell egyre nagyobb szeletet kihasítania a rendszerben, ha el akarjuk kerülni a minőség romlását.
Súlyos strukturális problémák
A rendszerváltás óta az egészségügy az egyik olyan nagy ellátórendszer, amelyet nem sikerült rendbe rakni, az egyre súlyosabb problémák pedig az ország gazdasági teljesítményére is kihatnak. De mi jellemzi a magyar egészségügyet? Röviden összefoglalva strukturális és hatékonysági problémák, a jéghegy csúcsa pedig a pénzhiány, ami az orvosok és más egészségügyi dolgozók megalázóan alacsony bérében is tükröződik. A fő problémák:
- A megalázóan alacsony bérek miatt rengeteg orvos, nővér és ápoló hagyta itt az országot. Emiatt számos intézményben van súlyos orvos- és nővérhiány, ami már az ellátást veszélyezteti. Az OECD-országokat összehasonlítva az ezer páciensre jutó orvosok száma csak kicsivel van az átlag alatt (3,2; 3,3), a nővérek számában viszont már jelentős eltérés van (Mo. 6,4; OECD-átlag: 9,1). Ehhez képest viszont az orvosi látogatások száma az egyik legmagasabb a hazánkban, ami két okra vezethető vissza: a magyarok egészségügyi állapota nagyon rossz (ezt jól tükrözi a várható élet hossza is, ami az egyik legalacsonyabb a vizsgált tagországok között), illetve sokan indokolatlanul is igénybe veszik az ellátórendszert. Egyre több eset jut egyre kevesebb orvosra és nővérre, akik egyre jobban le vannak terhelve, sok a túlóra, viszont mégsem kapnak több pénz. A folyamat gyakorlatilag katalizátora annak, hogy még többen fognak külföldre menni. (Az orvosszámnál érdemes kiemelni, hogy az orvosok átlagéletkora Magyarországon az egyik legmagasabb az OECD-tagországok között, nyugdíjba vonulásuk után még nagyobb hiány fog fellépni, ha a fiatalok külföldre mennek.)
- Az egészségügyi kapacitás egyik fő mérőszáma az aktív ágyszám: hazánkban ez a mérőszám indokolatlanul magas. 2013-ban az OECD-tagországok között az egyik legmagasabb volt (1000 lakosra 7 aktív ágyszám tartozott, az OECD-átlag 4,8 volt). Bár az elmúlt 10 évben sikerült csökkenteni a felesleges kapacitások mértékét, az adatok még mindig azt mutatja, hogy az egészségügyi ellátórendszerben súlyos hatékonysági problémák vannak, a forrásokat nem sikerül megfelelően szétosztani, de ha szét is osztják, sokszor az nem a megfelelő helyre kerül, vagy nem sikerül megfelelően felhasználni.
- Területi egyenlőtlenségek: az egészségügyi rendszert súlyos területi egyenlőtlenségek jellemzik, emiatt (is) a lakosság nem egyenlően tud hozzáférni az ellátórendszerhez. Például Kelet-Magyarországon jóval magasabb a betöltetlen háziorvosi praxisok száma.
- Korszerű technológiák kiaknázatlansága: ez nemcsak olyan orvosi eljárásokban merül ki, mint például az egynapos sebészet, hanem modernebb, info-kommunikációs rendszerekben (például telemedicina) is. Magyarországon azonban az ellátáshoz szükséges eszközök területén is súlyos hiány van: 2013-ban például az OECD-tagországokban átlagosan egymillió lakosra 14,3 MRI-készülék jutott, Magyarországon ez az arány 3 volt. A helyzet pedig azóta sem javult sokat. A CT-készülékek területén hasonló a helyzet: magyar arány: 7,9; OECD-átlag: 24,6. A hiányos eszközpark miatt pedig egyre nagyobb várólisták alakult ki.
Vesztesek: akiknek nincsen pénzük
Külön ki kell emelni a heterogenitás problémáját. Ahogyan már korábban is megírtuk egy részletesebb elemzésben, ma Magyarországon minőségi ellátáshoz csak és kizárólag az tud hozzáférni, akinek van erre félretett pénze és elmegy magánpraxisba, ahol X összeget kifizetve megkapja azt a minőségi ellátást, ami normális körülmények között az állami rendszernek kellene biztosítania, vagy hálapénzt fizet.
A helyzet ráadásul sokat romlott 2010-es kormányváltás óta: a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező kvintilis 11,4 százaléka nem tudott hozzáférni megfelelő egészségügyi ellátáshoz 2010-ben, 2013-ban ez az arány már 14,3 százalék volt.
Tűzoltás helyett reformokra lenne szükség
A helyzet mostanra odáig fajult, hogy ki kell mondani: az eddigi tűzoltás nagyon kevés volt, átfogó reformok hiányában pedig össze fog omlani a magyar egészségügyi ellátórendszer, ha más miatt nem is, akkor azért, mert egyszerűen elfogynak az orvosok és nővérek. De mit lehetne tenni?
- Finanszírozási reformra van szükség: nemcsak több pénz kell az egészségügybe, hanem hatékonyabban kell elosztani is. A méretgazdaságossági problémákat fel kell tárni és optimalizálni.
Magyarországon jelenleg szitokszónak számít a co-payment és a magánbiztosítók bevonása (a Fidesz mind a kettőt megbuktatta), azonban 2016-ra nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar állam önmagában nem tudja biztosítani a minőségi ellátást.
A hatékonyság javításán felül tehát három dolgot lehet tenni:
A. jóval több költségvetési forrás;
B. a magánszektor bevonása;
C. a co-payment visszahozása.
Vagy ezek együttes mixe, és megtalálni azt a megoldást, amelyben nem lesz vesztese a rendszernek.
Fontos kiemelni, hogy már az is sokat segítene, ha a forrásokat jobban osztanánk el. Ha prevencióra (megelőzés) és rehabilitációra (krónikus ellátás) többet fordítanánk a gyógyító ellátás "kárára", akkor összességében nagyobb hatékonyság javulást lehetne elérni, ráadásul a magyar társadalomra jellemző egészségügyi problémák száma is jelentősen csökkenne.
- Konszolidáció: nem elégséges, ha megoldjuk a kórházak adósságproblémáját, hanem azt is garantálni kell, hogy a jövőben ne adósodjanak el, tehát ismételten el kell mozdulni a hatékonyabb működés irányába. 2015 májusában a magyar kormány 60 milliárd forintot fordított a kórházak adósságának konszolidálására, év közben azonban ismét emelkedni kezdett az adósság (havonta körülbelül 3-5 milliárd forinttal).
- Modernizáció: ez egyaránt érinti az orvosi technológiákat, a műszereket, valamint az információs rendszereket. Ehhez rengeteg pénzre van szükség, nem lehet csak az uniós forrásokra várni, így a magyar kormánynak mindenképpen bele kellene nyúlnia a költségvetésbe és több pénzt átcsoportosítania az egészségügybe. Nincs ezen mit szépíteni, modern egészségügyi ellátáshoz modern eszközök kellenek. A hatékonyabb allokációhoz pedig elengedhetetlen egy, a mainál modernebb, jól működő informatikai rendszer.
- Struktúrák átalakítása: a progresszív ellátásban koncentrációra lenne szükség (ezek a nagy költségigényű és specializációt igénylő ellátások), miközben a tömeges eljárások és a lakosság közeli ellátások területén decentralizációra.
- Érdemes még kiemelni olyan hívószavak, mint például a merging (intézmények összevonása, professzionalizálódás), vagy az integráció szerepét, azaz a különböző szintek közti ellátások megszervezése, a folyamatosság biztosítása és menedzselése.
Az imént felsorolt néhány fontos hívószó jól jellemzi, hogy mennyi területen lenne szükség reformokra, és mekkora lemaradásban van a magyar egészségügy. Némi béremeléssel és ígérgetéssel nem lehet félresöpörni a gondokat, ha nem jönnek átfogó reformok, idővel kártyavárként fog összedőlni a teljes magyar egészségügyi ellátórendszer, aztán majd a politikusok mutogathatnak egymásra, hogy ki tehet erről. A reformokból ráadásul nemcsak az egészségügy, hanem a teljes magyar gazdaság is profitálni tudna.
