A férfiak dominanciája érezhető az élet szinte minden területén, kiemelkedően a társadalmi szerepekben, a politikában, és még ha ez nem is tűnik automatikusan nyilvánvalónak, a kultúrában is. Igazolható ez azzal, hogy a legjelentősebb kulturális intézmények, mint például a múzeumok, a színházak, a könyvkiadók vezetői szinte mindenhol férfiak. A politikában szerepet vállaló nők aránya is rendkívül alacsony, az állami kitüntetéseket is rendre túlnyomórészt férfiak kapják.
Mindenkiben él az a kép, hogy a férfi a kereső, a családfenntartó, míg a nő anyaszerepben az otthoni munkákban veszi ki a részét. A férfi a domináns, hozzá képest pedig a nő valamelyest alsóbbrendű. Az még a „jobbik eset”, ha ez a különbségtétel a munka világában, a vezetői pozíciókkal kapcsolatos diszkriminációként jelenik meg. Ha azonban ez a dominancia már erőszakkal is párosul, családon belüli erőszak vagy munkahelyi zaklatás formájában, az már nem hagyható szó nélkül.
Nők a parlamentben...
Habár ma már egyre több női vezető van például a vállalatok élén vagy a politikában, mint korábban, Magyarországon a nemek közti megoszlás a betöltött pozíciókat tekintve mégsem mutat túl nagy változásokat. A 2014-ben megalakult parlament névsorában 199 képviselőből csupán 20 nőt találunk, ami 10,05 százalékot jelent az összes képviselő arányához képest. Ezzel az eredménnyel a 153. helyet foglalja el Magyarország a világ országai között. A dolog érdekessége, hogy Azerbajdzsán, Pakisztán vagy Kazahsztán is elénk került a listán.
A 2016-os felállás szerint az MSZP színeiben 4, fideszesként 8, jobbikos és LMP-s képviselőként 2-2, KDNP-t képviselve 1, míg független képviselőként 3 nő foglal helyet a parlamentben, így a női képviselők száma valamelyest növekszik a rendszerváltás óta, ugyanakkor ez azon nem változtat, hogy arányuk jellemzően 10 százalék körül, vagy az alatt mozog.
Hiába az az érv, hogy a nőket nem érdekli a politika, a tendencia egészen mást mutat – hiszen az elmúlt 20 évben a női jelöltek száma megduplázódott, ugyanakkor a pártok a nőket a listák végén vagy esélytelen egyéni választókerületekben indítják, így a bekerülési esélyeik is jóval kisebbek a férfi jelöltekhez képest. Ezen a baloldalon bevezetett párton belüli női kvóta sem segít.
Nők az intézményes kultúrában...
Magyarországon a nők az intézményes kultúrában is sokkal nehezebben tudnak érvényesülni, vezetői pozícióba kerülni.
A fővárosi és a vidéki színházakat is többségében férfiak irányítják. Míg Budapesten a 15 nagy színházból csak háromnak az élén áll nő, addig a 18 vidéki színházból csak kettőt irányít nő.
A Művészetek Palotája, a Magyar Állami Operaház, a Zeneakadémia és a Budapest Bábszínház igazgatója is férfi.
A 15 legnagyobb forgalmú könyvkiadónál is hasonlóképpen alakul a helyzet: 15-ból csupán hármat, a budapesti 4 legnagyobb múzeum közül pedig csak egyet vezet nő.
A 67 felsőoktatási intézményünk közül csupán 13-ban tölti be nő a rektori pozíciót.
Az állami kitüntetések terén sem jobb a helyzet – a rendszerváltás óta 455-en kaptak Kossuth-díjat, ebből csupán 88 a nő, így a kitüntetettek 81 százaléka férfi. A Liszt Ferenc-díjnál a 200 díjazott csupán harmada volt nő, a Nemzet Színésze pedig 71 százalékos arányban férfi lett 2000 óta.
A Mandiner 2015 decemberi vizsgálata alapján a szerkesztőségekben sem túl jó az arány. Olyan magyar heti- és napilapokat, online portálokat vizsgáltak, amelyek a közélettel foglalkoznak. A vizsgálat a szerkesztőségben dolgozó nők arányának a feltérképezésére irányult: ehhez összegyűjtötték az ott dolgozókat – minden tartalomért felelős munkatársat, illetve azokat is, akik valamilyen vezető pozíciót töltenek be. Így a vizsgált 22 szerkesztőség 650 munkatársából mindössze csak 27 százalék nő, főszerkesztői pozícióban pedig egy nőt sem találtak.
Férfi dominancia = az erőszakkal!?
A domináns férfiszerep legelfogadhatatlanabb módja a párkapcsolaton vagy családon belüli erőszak, amely többek között fizikai agresszió és a pszichikai bántalmazás által ölthet testet. Ilyen esetben nemcsak az esélyegyenlőségen esik csorba, hanem súlyos veszélyeztetettségnek van kitéve a nő, sőt olykor még a gyermek is. A hatalmi egyenlőtlenségek ilyenkor erőszakos formában jelennek meg, mely már a nőkkel szembeni diszkrimináció „szokványos” formáján is túlmutat. Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének adatai szerint a 18-74 év közötti nők 28 százalékban estek áldozatul fizikai vagy szexuális erőszaknak, így Magyarországon is milliós lehet az áldozatok száma. 223 ezer nő él olyan párkapcsolatban, amelyben fizikailag vagy szexuálisan bántalmazzák.
Átfogó és szakszerű fellépéssel ez a szám visszaszorítható lenne – azonban a magyar állam aláírta, de még nem ratifikálta, így az még nem vált jogilag kötelezővé, az Isztambuli Egyezmény által előírt átfogó és hatékony fellépést, amely a nők elleni, illetve a családon belüli erőszak megelőzését és felszámolását célozza.
A nemek közti egyenlőségre igenis szükség van, még olyan területeken is, mint például a politikában, amely esetén elterjedtek azok a nézetek, hogy a férfi dominancia a helyénvaló. A nők általában kisebb kockázatot vállalnak, empatikusabbak a férfiaknál, könnyebben fogadják el az eltérő nézeteket és ritkábban vesznek részt illegális tevékenységekben. Ezek persze nem jellemeznek mindenkit, ugyanakkor általánosíthatók a női nemre. Itt lenne az ideje ösztönözni a haladást a női esélyegyenlőség területén.
Hosszú út áll még a magyar társadalom előtt a nemi egyenlőség, a nők előrejutásának kérdésében, a munka és a politika világát is beleértve. Ehhez azonban elengedhetetlen egy alapvető kommunikáció- és mentalitásbeli változás, amelyhez – amint az az egyenlőtlenség évek óta változatlan arányából látszik – mintha hiányozna az akarat.
