A Fidesz ellenzéki pártként már az előző ciklusban is többször hangoztatta, hogy a 2006-2010. közötti időszak államigazgatási reformterveivel szemben egy másik modellt tart követendőnek.
Míg a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok időszakában meghagyták az egyes ágazati szervek önállóságát, de a korábbi megyei szervek helyett regionális intézményeket alakítottak ki, addig 2010-et követően a területi ágazati szervek önállóságát korlátoztak, s megyénként építettek ki egy, a megyei tanácsokra és azok szakigazgatási szerveire erősen emlékeztető rendszert.
Sőt, a legújabb hírek szerint a központilag vezérelt kormányhivatalokat tovább erősítenék, hiszen a helyi közösségeket képviselő megyei önkormányzatok közszolgáltatási - oktatás, kulturális, egészségügyi és szociális - feladatainak ellátását is ezekre a Kormány közvetlen irányítása alá tartozó hivatalokra bíznák. Ezzel a kormányzat újból kifejezte, hogy a tanácsrendszert tartja a leginkább követendő helyi-területi igazgatási modellnek.
A két rendszer között óriási a különbség. A szocialista kormányzatok regionális elképzelései az egyes ágazati szervek szakmai önállóságát fontos és megőrzendő értéknek tartották. Úgy vélték, hogy a szakmailag hatékonyabb ellátás érdekében meg kell hozni azt az áldozatot, hogy az ügyek intézése bizonyos esetekben távolabb kerüljön az állampolgároktól. Az ágazatilag önálló szervek tevékenységének koordinálására egy középerős regionális közigazgatási (majd államigazgatási) hivatalvezetőt jelölt ki.
A jelenlegi jobboldal ezzel szemben a megyei szintet minden körülmények között meg kívánta őrizni: ezért ő az integrációt alapvetően megyei szinten hajtotta végre. Ezzel jelentősen korlátozta az egyes ágazati szervek önállóságát, s a szakmai szervek fölé politikai irányítást helyezett a kormánymegbízott személyében (ne feledjük: a 20 megyei és fővárosi kormánymegbízottból 14 országgyűlési képviselő).
Az új rendszerben a politikai vezető koordinációs jogkörei erősek, jóval erősebbek, mint a korábbi regionális hivatalvezetőé. Ezek a jogkörök az összehangolás mellett akár az érdemi ügyintézésbe történő, politikai beleszólás lehetőségét is megengedik.
Mindezek ellenére a megye, mint kizárólagos területi szint azonban legfeljebb csak a kormánypártok retorikájában jelenik meg. A retorikára jó példa az Alaptörvény első tervezete is, amelynek F. cikke még “vármegyékről” szólt. A közigazgatás ésszerű megszervezésének igénye, valamint az egyes ágazatok és ügyek adottságai miatt a regionalizmus búvópatakként folyamatosan fennmaradt.
Vannak olyan ügyek ugyanis, amelyeket különböző okokból nem lehet hatékonyan megyei szinten elintézni. Ezekkel kapcsolatban két megoldás kínálkozik: az első, mereven ragaszkodni a megyerendszerhez, ami viszont egy kevéssé hatékony igazgatási szerkezetet alakít ki.
A másik: ilyen vagy olyan módon területközi elemekkel korrigálni a megyeközpontú rendszert, azaz teret engedni a regionális szerveknek. A Kormány - az igazgatási racionalitásnak engedve - a második megoldást választotta, amelyet jól tükröz egy, a múlt héten megjelent és hatályba is lépett, számos kormányrendeletet módosító “salátarendelet”, amely kicsit még erősítette is a regionális vonásokat a területi államigazgatás rendszerében.
A következőkben tekintsük át, hogy melyek azok a fontosabb területek, amelyek esetében az egyes területi államigazgatási szervek illetékessége több megyére terjed ki:
Bár sokan hirdetik az ezeréves vármegyék dicsőségét, nem árt jelezni, hogy Magyarországon a regionalizmus Károly Róbert uralkodása óta hagyományosan jelen volt kisegítő elvként a közigazgatásban.
Ugyanis a vámigazgatás, a bányászati igazgatás, a vízügyi és erdészeti igazgatás, a határrendészet, valamint az oktatásügy területén jellemzően nem a vármegyék, hanem az országos szervek több megyét átfogó területi kirendeltségei jártak el. Igazából csak egy olyan rövid időszak volt, amikor látványosan háttérbe szorultak a több megyére kiterjedő illetékességű szervek: ez a Kádár-korszak második fele volt, amikor a megye vált a meghatározó területi egységgé.
A több megyére kiterjedő illetékességnek több oka lehet, ezek közül a legfontosabbak a következők:
- az ügyek nagy száma miatt szükség van egy a megyei és a központi szint közötti közvetítő szintre, ez jellemzi az adó- és vámigazgatást, valamint a szociális és rehabilitációs feladatokat;
- a megyehatárok helyett speciális természetföldrajzi határok határozzák meg egy-egy szerv működési területét: ez a környezetvédelmi, vízügyi, természetvédelmi, a bányászati és az erdészeti igazgatást jellemzi, ugyanis itt nem a megyehatárok, hanem a vízvédelmi kérdések, a környezeti veszélyforrások, a védett természeti területek, az erdők és a természeti erőforrások elhelyezkedése határozza meg, hogy milyen és hány ügye van egy-egy szervnek;
- kevés, de nagy szakértelmet igénylő ügy: ha egy bizonyos ügycsoportból csak kevesebb van, de azokhoz jelentős szakértelem kell, akkor felesleges minden megyeszékhelyen magasan képzett ügyintézőkkel dolgozó hivatalokat működtetni, elég kevesebb is: ez a helyzet jellemzi a (kiemelt) munkaügyi, a kulturális örökségvédelmi, az építésügyi (főépítészi és építésfelügyeleti), valamint a mérésügyi és műszaki biztonsági igazgatást;
- az Európai Unió elvárásai: az Unió belső szabályrendszere szerint az elmaradott területek forrásait regionális (NUTS-II.) szinten kell szétosztani, ezért alakították ki az első Orbán-kormány alatt, 2000/2001-ben, a csatlakozás folyamán a regionális fejlesztési tanácsokat;
- a főváros és Pest megye együttes kezelése: több ügycsoportoban felesleges a fővárosban két szervet működtetni (az egyiket Pest megyére, a másikat a fővárosra kiterjedő illetékességgel), ezért a nyugdíjbiztosítás és az egészségbiztosítás közép-magyarországi integrációját nem bontották meg.
Látható, hogy számos ok indokolja a megyénél nagyobb területen működő közigazgatási szervek létét, s hogy az igazgatás ésszerű felépítésének elve miatt a Fidesz vezette kormányzat sem számolta fel teljesen ezeket az integrációkat.
Sőt: a már hivatkozott “salátarendelet” a kiemelt munkaügyi területeken - így a fontosabb munkaügyi támogatások nyújtása, a nagyberuházások elősegítése stb. - még legalább további négy hónapra fenn kívánja tartani a regionális integrációt: azaz az eredetileg megyei szintre telepíteni célzott feladatokat nem 2011. augusztus 1-jével, hanem csak 2012. január 1-jével kell átadni az egyes megyei szerveknek.
Azaz: a megyék kevéssé felkészültek a feladatok átvételére, ezért kérdéses, hogy 2012. január 1-jével valóban megszűnik-e a munkaügyi területen a regionalizáció.
Érdekes kérdést vetnek fel azonban a megyével kapcsolatban kiszivárgott újabb kormányzati szándékok. Az új elképzelések szerint a feladataik többségét elvesztő megyei önkormányzatok vennék át a regionális fejlesztési tanácsok területfejlesztési hatásköreit.
Ezzel kapcsolatban csak egyetlen aprócska problémát kell megoldania a magyar kormányzatnak. A kérdést szabályozó, valamennyi uniós tagállamra kötelező erejű jogszabály, a területfejlesztési kérdéseket szabályozó közösségi rendelet előírja, hogy a legtöbb uniós támogatással kapcsolatos tervet és koncepciót, valamint a pályázatokkal kapcsolatos stratégiai döntéseket a regionális szintnek megfelelő NUTS 2. szinten kell kidolgozni.
Mivel a megye a vonatkozó jogszabály alapján egyértelműen NUTS 3. szintű egység. A regionális fejlesztési tanácsok felszámolására csak bajosan kerülhet sor. Vagy a megyehatárokat kellene átszabni, s 10-11 régiónyi ún. "nagymegyét" kellene kialakítani, vagy pedig - hasonlóan a már itt is leírt lopakodó regionalizációhoz - egyes megyék önkormányzatait kellene több megyére kiterjedő jogokkal felruházni: azaz lennének "egyenlőbb" megyék. A harmadik változat a legkevésbé keresztülvihető: az Uniót rávenni elvei feladására, s a megyéket régióként elismertetni (ez már Szlovákiának sem sikerült).
Ha tetszett az írás, csatlakozz a Ténytár Facebook csoportjához!