Épphogy észrevettük, hogy a „külföldi sajtóba írt propagandacikkek” c. versenyben már hetek óta nem volt győztesünk, erre visszatér a ringbe a Pinokkió-bajnokság nehézsúlyú győztese, személyesen Schöpflin „Magyarországon nem volt médiatörvény” György. Egyből el is küldi a Financial Times című jobboldali lapot melegebb éghajlatra. Vád: a kommunizmusba való elhajlás alapos gyanúja (ironizálunk).
Vigasztalhatatlan boldogtalanságának tárgya, hogy ismét kritizálni merte egy külföldi Magyarországot a Fidesz-kormányt. Több helyütt félrevezető válaszában Schöpflin méltó illusztrációját nyújtja annak, hogy miért gondolják jogosan külföldi kritikusai a kormányról azt, amit gondolnak.
A csúsztatások és hazugságok mellett igaz állítás is előfordul a levélben, s kifejezetten félrevezető szándék nélkül használja a szerző a névelőket, a vesszőket és a pontokat is. Csak a többiért kár. Nézzük mi nélkül lenne meg szerintünk a Nemzeti Együttműködés kommunikációja.
Schöpflin György leveléből most a saját fordításunk alapján idézünk, ha valaki össze szeretné vetni az eredetivel, azt itt megtalálja.
„Az Alkotmánybíróság gyakorlatilag minden hatáskörét megőrizte; csak a gazdaságpolitikának egy szűk területén nincs beleszólása”.
Valóban? Hallgassuk meg erről a jobboldalon is méltón elismert Jakab András alkotmányjogász véleményét, hogy a Schöpflin szerinti terület mire terjed ki: „Például ha születik egy olyan törvény, amely minden bankszámlát, a termőföldeket vagy az összes balatoni nyaralót államosítja, akkor az alkotmányellenes lenne, csak nem tudunk alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz fordulni. Mindenki látja ugyan, hogy az, csak nem lehet érvényesíteni. Vagy ha a törvényhozó azt mondja egyszerű többséggel, hogy ezentúl nincs öröklés, mindenkinek a teljes vagyona az államra száll. …”
Az alapjogokra való hivatkozással adott esetben ugyan meg lehet állítani bizonyos ámokfutásokat (erre példa, hogy az AB azért csak elutasította a visszamenőleges adót), de a lényeg marad: az AB által felülvizsgálhatatlan, költségvetést érintő kérdések nem „szűk területet” alkotnak, hanem a kormányzati politika nagy részére kiterjednek.
Erős jogállam?
Bár nem kizárólagosan a fenti az oka annak, hogy a következő állítás is bukik, de jelentős szerepet játszik benne:
„A jogállamiság erősödött, nem gyengült”.
A jogállamlebontásáról már viszonylag korán, a kormányzat jogállam-ellenes hadjárata elején megemlékeztünk, úgyhogy most csak nagyon vázlatosan térünk ki erre, miközben könnyeinkkel küzdünk Schöpflin György bámulatos humorérzékén.
A jogállam egyik ismérve, hogy a kormányzat nem hoz olyan visszamenőleges hatályú törvényeket, amelyek az egyéni jogokat sértik. (Ezt még a jogállamiságból nem annyira etalonnak számító Szijjártó Péter is megértette, bár a megfelelő következtetést ő sem tudta levonni.)
A jogállamiságba amúgy nem fér az sem bele, hogy az alkotmánymódosító hatalommal visszaélve a kormány szinte egyetlen ellensúlyát kiiktatjuk, majd a biztonság kedvéért kormánypárti mamelukokkal töltjük fel.
Sőt, nemhogy nem az erős jogállamra, hanem kifejezetten diktatórikus hajlamokra utal, hogy A Párt lojalistáival töltik fel azoknak az intézményeknek a vezetését, amelyek egyéb teendőik mellett épp A Párt által állított kormányt felügyelni hivatottak, mint például az Állami Számvevőszék, a Költségvetési Tanács, a Főügyészség, stb.
Nem bántjuk az offshore lovagokat
Jut eszünkbe, ide tartozik Schöpflin következő mesteri csúsztatása is:
"A Nemzeti Bank megőrizte ugyanazt a függetlenséget, amelyet már a szocialisták alatt is élvezett”.
Ez többnyire igaz, bár a Fidesz lassan átveszi a kontrollt a jegybank felett a Monetáris Tanács révén. Ám ez valóban szokványos, és mérsékelten kifogásolható eljárás egy olyan országban, ahol mindig is elfogadott volt, hogy a pártérdekek felülírják a szakmai megfontolásokat. Némileg szerencsésebb lenne, ha egy olyan kormánypárt lojalistái vennék át a Monetáris Tanács többségét, akik értenek a gazdaságpolitikához, de nekünk ez jutott.
Ám hogy megőrizte korábbi függetlenségét az MNB, az véletlenül sem azon múlott, hogy a Fidesz nem számolta volna fel egy mozdulattal, ha nem számított volna lesújtó európai reakcióra.
A kormánypárt nagy erőfeszítést fektetett Simor András jegybank elnök személy lejáratásába. És csak nagyon nehezen törődött bele a megváltoztathatatlan helyzetbe, amit Schöpflin most a kormány által kívánatosnak állít be.
Sajtószabadság és jóindulat
Simor mellett egyelőre a médiát sem sikerült teljes kontroll alá venni, ebben is igaz van Schöpflinnek, amikor ezt írja:
„A médiatörvény, amely meggondolatlan szidalmazást váltott ki az ellenzék, valamint azok részéről, aki külföldön az utóbbit majmolták, végül nem járt a horrorisztikus eredményekkel, amelyeket jósoltak”.
Persze, csak annyit felejt el Schöpflin, hogy a józanabb kritikák nem azt állították, hogy mi fog konkrétan történni. Azt kifogásolták, hogy nem jó egy olyan törvény, amely a felügyeleti szerv tisztviselőinek jóindulatára bízza, hogy a törvény adta túlhatalmat és gumiparagrafusokat kihasználva korlátozza-e a sajtószabadságot vagy sem.
Valóban szerencsés, hogy eddig nagyvonalú hangulatban volt a médiacárnő, de még szerencsésebb lenne, ha a sajtószabadságnak eme nagyvonalúságon túl is erősebb garanciái lennének. Ki tudja, egyszer Szalai is lehet rosszkedvű.
Schöpflin szerint a Financial Times „azt bizonyította be, hogy nem érti, hogy mi történik Magyarországon”. Reméljük, hogy Schöpflin György tényleg nem érti, mert ijesztő gondolat lenne, hogy hazugságokkal és olcsó propagandával asszisztál a jogállam leépítéséhez, a demokrácia gyengítéséhez. Sokkal megnyugtatóbb azt hinni, hogy itt egy magyar archetípus osztja az észt: a szenilis nyugdíjas levélíró, akinél a párthűség és az ideológiai vakság mindent felülír.
Ha tetszett az írás, csatlakozz a Ténytár Facebook csoportjához!
