Talán sosem volt olyan távol egymástól az oktatási tárca és a pedagógusok véleménye, mint amióta élesben működik az új közoktatási (köznevelési) rendszer. A minisztérium és különösen a felsőoktatásról (jól felfogott önérdekből) letiltott Hoffmann Rózsa államtitkár szerint a közoktatás államosítása sikertörténet, maga a megtestesült nemzeti együttműködés.
Minden flottul, tervezetten és hatékonyan halad, az igazgatók csakis a jótéteményeket érzékelik, a gyerekek és szülők pedig azt sem. Úgy tűnik azonban, csak kevesen osztják ezt a pozitív értékelést, az intézményvezetők (amíg szabad volt nekik) és a pedagógusok egyaránt káoszról, kezelhetetlen szervezési és pedagógiai problémákról számolnak be.
A probléma azonban több, mint egyszerűen a fenntartóváltás. Valójában kettős centralizáció történik, mert az állam nemcsak az önkormányzatok eddigi jogosítványait veszi el, hanem az iskolák autonómiájának megszüntetéséve az igazgató és a tantestület hatáskörébe tartozó szakmai, szervezési és gyakorlati döntések jó részét is. Az új szabályozás a gyakorlatban lehetetlen helyzeteket okoz.
Ez a fajta szakmai központosítás a magyar oktatásban nemcsak az Eötvös és Trefort által képviselt hagyománytól idegen, de például a sokat citált Klebelsbergtől is. Talán az ötvenes években volt ilyen.
Döcögős kezdet
A bajok nem most kezdődtek. Már a törvény 2011 végi elfogadása is meglehetősen kaotikusra sikeredett. A Fidesz vezető oktatáspolitikusai, különösen Pokorni Zoltán volt miniszter, a szakbizottság elnöke az államosítás egész koncepcióját vitatta. Végül Orbán Viktor csak hatalmi szóval tudta eldönteni a frakción belüli vitát. A szakszervezetek és az egyre aktívabb civil szervezetek - különösen az újonnan alakult Hálózat a Tanszabadságért (HÁT) - is folyamatosan ellenezték az új szabályozást. Ilyen előzmények után a parlamenti szavazás is meglehetősen áttekinthetetlenre sikerült, az elfogadott módosítók több, mint 200 ponton változtatták meg az eredeti javaslatot.
Nem csodálkozhatunk nagyon, hogy az eredmény nem lett tökéletes. Nyáron már módosítani is kellett az új törvényt, elsősorban éppen az államosítás tisztázatlan kérdései miatt. Az iskolaátadás részletes szabályait tartalmazó újabb törvényt végül csak alig másfél hónappal a határidő előtt fogadta el az országgyűlés. Ez volt egy éven belül a harmadik, az iskolafenntartást érintő törvényhozási aktus. Eközben az is kiderült, hogy a 2013-as költségvetésből kifelejtették az iskolák működtetéséhez szükséges költségek jelentős részét.
Kapkodó folytatás
Az első gond tulajdonképpen ebből a kapkodásból következik. Egy ilyen jelentős átalakítás világos koncepciót, pontos szabályozást és alapos felkészülést igényel. Hatalmas rendszer jön létre, amelyhez 120 ezer munkavállaló tartozik, így az ország legnagyobb munkáltatója lesz. Arról, hogy egy ilyen központosított rendszer beüzemelése milyen gondokat okozhat, volt már tapasztalat: a megyei intézmények már egy évvel korábban átvette az állam. Ezek után többek között botrányos igazgatói pályázatok következtek, és olyan abszurd esetek, mint a mezőhegyesi magyartanáré.
A kellemetlen tapasztalatok ellenére a felkészülésre, a rendszer beüzemelésére most sem volt mód. Az új Klebelsberg Intézményfenntartó Központnak (KIK) az iskolákat irányító tankerületi szervezetei novemberben is még csak egy szál igazgatóból és laptopból álltak. Igaz, a kinevezett vezetők politikai hűsége sok helyen megkérdőjelezhetetlen. Az iskolaigazgatók január elsején tehát úgy kezdtek dolgozni, hogy bőségen megváltozott feladatkörükről csak egy jogszabálynak aligha tekinthető levélből értesültek.
Az eredmény: kettős centralizáció, dupla zűrzavar ...
A probléma azonban több, mint egyszerűen a fenntartóváltás. Valójában kettős centralizáció történik, mert az állam nemcsak az önkormányzatok eddigi jogosítványait veszi el, hanem az iskolák autonómiájának megszüntetésével az igazgató és a tantestület hatáskörébe tartozó szakmai, szervezési és gyakorlati döntések jó részét is. Hogy a legegyszerűbb példát említsük, mostantól kezdve az iskoláknak nem lesz önálló költségvetése, a nagy hatalmú Klebelsberg dönt majd minden egyes apró kiadásról.
Ez a fajta szakmai központosítás a magyar oktatásban nemcsak az Eötvös és Trefort által képviselt hagyománytól idegen, de például a sokat citált Klebelsbergtől is. Az igazgatók a mostani rendszerben jóval kisebb döntési jogkörrel rendelkeznek, mint bármikor a tanügyigazgatás magyarországi történetében, talán az ötvenes éveket kivéve.
Ez nemcsak pedagógiai probléma. Praktikusan azt is jelenti, hogy a legegyszerűbb ügyek intézéséhez, a legkisebb beszerzéshez is a központ döntése kell. Ugyanakkor a szakmai döntések is kikerülnek az iskola és a pedagógusok kezéből, ennek negatív következményei hosszabb távon lesznek majd igazán láthatóak. A Szilágyi Gimnázium tanárainak nagy figyelmet keltő levele is elsősorban az igazgatók és a pedagógusok szakmai döntéshozatali jogkörének megszüntetése miatt tiltakozik.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a nagyobb településeken kettős irányítási rendszer alakul ki. Miközben az iskola szakmai munkáját teljes mértékben az intézményfenntartó fogja meghatározni, az épületek fenntartása a nagyobb településeken az önkormányzatok dolga marad. Erre szükség is van, mivel a központosításhoz nincs elég pénz, az állami költségvetés nem tudja biztosítani az iskolák fenntartásának összes költségét. A helyhatóság tehát fizet, de a fontos dolgokba semmilyen beleszólása sincs.
... lehetetlen helyzetek és elpazarolt erőforrások
Ez a furcsa szabályozás arra ugyan alkalmas, hogy kevéssé gátlásos polgármesterek arról nyilatkozzanak, hogy a város megtartja iskoláit, de valóban teljesen lehetetlen helyzeteket okoz. Az igazgatónak innen kezdve arra sincs joga, hogy a takarítást ellenőrizze, hanem minden ügyben szaladgálhat az önkormányzat és a KIK között. Ami még nagyobb baj, hogy a szegény helyhatóságok és a szegény állami fenntartó szükségszerűen arra törekszik majd, hogy a költségek minél nagyobb részét a másikra tolja át, ami nem sok jót ígér az iskoláknak.
Összefoglalva tehát: egy jó hangulatú országjárásnál sokkal többre lesz szükség, hogy az új rendszer legalább minimális szinten működjön, és rengeteg felesleges energiát vesz majd el mindenkitől. Az elpazarolt erőforrások pedig éppen a gyerekek oktatásából és neveléséből hiányoznak majd.