Bár még nem lehet látni az ukrán-orosz konfliktus végkimenetelét, és csak reménykedhetünk abban, hogy a szemben álló felek a vitáikat békésen is meg tudják oldani, Orbán Viktor a beiktatási beszédével (nem éppen pozitív módon) fellépett a nagypolitika színpadára és olajat öntve a tűzre szereplője lett az ukrán válságnak.
Önmagában a külhoni magyarság jogaiért való kiállás nem lenne probléma, de az időzítés most a lehető legrosszabb volt. Jelenlegi miniszterelnökünk beszédével az orosz hatalmi törekvések egyik szekértolója lett. Talán még Yvette széllökései sem fordítottak akkorát a szélkakason, amekkorát Orbán lendített rajta az orosz-magyar kapcsolat felfogásában. Pár évvel korábban ugyanis így gondolkodott Orbán Putyinékról: „Oroszország expanziója, újraerősödése egy valóságos kihívást jelent a Nyugat számára. Olyan fenyegetést, olyan kihívást, amely Közép-Európából kiindulva elérheti az Európai Uniót.”
Hej, Volgáról fúj a szél
Eléggé nagyot fordult a világ, mára ugyanis Orbán már nem a térség stabilizációját veszélyeztető Oroszország ellen lép fel, ahogy Európa többi állama teszi. Éppen ellenkezőleg, beszédével Ukrajna destabilizációjához járul hozzá, ami ebben a pillanatban az oroszok egyik legfőbb célja is egyben. Az remélhetőleg fel sem merülhet, hogy az az ember, aki még 1989-ben távozásra szólította fel az oroszokat, most hirtelenjében Putyin egyik pincsije lett.
Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a rezsicsökkentés kezd lecsengeni, mostanra már a saját hátország is azt mondja, elmentek vele a falig. Kellett tehát egy olyan téma, amely képes feltüzelni a jobboldali szavazókat az EU-s választásra. Félreértés ne essék, szerintünk is fontos a külhoni magyarság jogainak minél szélesebb bővítése, de ami most történik, az valami egészen más. Orbán, itthoni népszerűségért cserébe gyengíti a kárpátaljai magyarság érdekvédelmi képességét. A félő az, hogy az ukránok nem fogják elfelejteni a miniszterelnökünk nyilatkozatait és ennek köszönthetően minden további diplomáciai szóváltás következményét a kárpátaljai magyarság fogja majd megsínyleni.
Egy kis múltidéző
Orbán Viktor még a grúz konfliktus idején elég egyértelműen megfogalmazta, mit is jelent egy orosz agresszió és mi is a helyes fellépés ilyen esetben.
„Olyasmi történt, amely a hidegháború vége óta nem fordult elő. A nyers erőpolitika birodalmi szemléletű és erejű érvényesítése, amelyet Oroszország most vállalt, az elmúlt 20 évben ismeretlen volt. […] Magyarországnak van tapasztalata a vele szemben indított katonai akciókat illetően. Ezért is tartom fontosnak, hogy a politika, az erkölcs és a jövő szempontjából Magyarország egyértelműen foglaljon állást.”
Az ukrán konfliktusról még március elején úgy nyilatkozott, hogy Magyarország nem része a konfliktusnak, a magyarok pedig biztonságban vannak itthon és a Kárpátalján is. A beiktatási beszéde azonban egyáltalán nem javítja a tárgyalási pozíciókat bármifajta autonómia ügyében, viszont Oroszország számára nagyon is előnyös az, hogy van olyan ország az EU-n belül, amely elősegíti Ukrajna destabilizációját. Eddig két ország hangsúlyozta az önrendelkezési jog fontosságát Ukrajnával szemben: Oroszország és Magyarország. Talán nem kell említeni, hogy volt már a magyar történelemben olyan, hogy rossz oldalra állva próbáltuk meg a nemzeti érdekeinket érvényesíteni.
Orbán Viktor a kárpátaljai magyarságról fél éve
Nem szeretnénk a Jobbik és a Fidesz csörtéjébe beleavatkozni, de talán érdemes megemlíteni azt, hogy mikor és milyen formában került szóba Ukrajna helyzete még fél évvel ezelőtt a parlamentben. A radikális-szélsőséges párt egyik képviselője azt kérte számon a miniszterelnöktől, hogy miért nem lép fel erőteljesebben a kárpátaljai magyarság érdekében. Akkor éppen Ukrajna egy esetleges EU-s tagsága volt a téma (tehát még a forradalmi események előtt), és a miniszterelnök így válaszolt a jobbikos felszólalásra:
„Ahhoz, hogy Ukrajnával szemben a magyar diplomáciának valaha is erőteljes tárgyalási pozíciója legyen - mert most ilyen pozíciónk nincs (Közbeszólások a Jobbik soraiból: van!) -, hogy valaha is lehessen, ahhoz most Ukrajnát közelebb kell engedni, sőt közelebb kell hívni az Európai Unióhoz. Utána lehet beszélni erről a kérdésről.”
Felvetődik a kérdés: most, hogy Oroszország konkrétan elcsatolta Ukrajna egyes részeit, tényleg annyira közel került az ország az Európai Unióhoz, hogy immár tárgyalhatunk az autonómia kérdéséről? Természetesen a magyar diplomácia érdekérvényesítő képessége pont akkora, mint fél éve, mégis, valami miatt most érezte úgy a miniszterelnök, hogy fel kell hoznia ezt az igen kényes és nehéz témát. Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni az Ukrajnában végbement váltózásokat, de azt is látni kell, hogy a demokratikus európai országok közösségének az orosz lépéseket egybehangzóan elítélő véleménye után egy ilyen kijelentés nem több érthetetlen politikai opportunizmusnál.
A különbség a fél évvel ezelőtti állapothoz képest talán csak annyi, hogy időközben tető alá került a paksi megállapodás, amely az elkövetkező évtizedekre az oroszok jóindulatától tette függővé az atomerőmű-kölcsönön keresztül a magyar gazdaságot. Az orosz párti fordulat már hónapokkal a kölcsön megkötése után nyilvánvaló külpolitikai manőverekbe kényszeríti a kormányt, amelyek a helyzet elmérgesedésével egyre egyértelműbben mutatják majd a kormány orosz pénzcsapon való függésből adódó csökkenő mozgásterét.
Orbán kettős-hármas beszéde:
Orbán Viktor elég nehéz helyzetben van, ugyanis egyszerre akar három szerepet is eljátszani a politika nagyszínpadán. Először is vegyük elő az oroszbarát hangját: a pozsonyi Globsec biztonságpolitikai konferencián arról beszélt, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy jó irányban mennek a dolgok Ukrajnában, hogy képes-e a mostani kijevi vezetés normális irányba terelni az országot.
A miniszterelnök a konferencián emlékeztetett arra, hogy Janukovics elűzése után rögtön eltörölték a kisebbségeknek kedvező nyelvtörvényt. Az apró szépséghiba az, hogy mivel az ideiglenes ukrán elnök nem írta alá a nyelvtörvény eltörléséről szóló indítványt, így az nem is lépett hatályba. Donald Tusk meg is jegyezte a tárgyaláson, hogy „a nyelvtörvény miatti aggodalom az orosz propaganda része lett csupán”, ezzel lényegében rá is mutatott arra, hogy Orbán lényegében az orosz politikai irányvonalat követi.
A második szerep, ami belföldnek szól, az nem más, mint „honmentő” nagymagyar államférfi, aki mindig minden körülmények között kiáll a külhoni magyarság jogaiért. Tökéletes példa erre egyrészt a beiktatási beszéde, másrészt az az interjú, amely az M1-en hangzott el.
„...se stabil, se demokratikus nem lehet Ukrajna, ha nem adja meg az ott élő kisebbségeknek, nemzeti közösségeknek, köztük a magyar közösségnek azt, ami őket megilleti. Vagyis a kettős állampolgárságot, a kollektív, vagyis közösségi jogokat és az autonómiát” […]„majd a kárpátaljai magyarok meg fogják mondani, hogy az autonómia széles és színes világán belül melyik konkrét jogintézmény mellett törnek lándzsát. […] De akármelyik mellett is törnek majd lándzsát, tudniuk kell nekik is meg az ukránoknak is, hogy a magyar állam teljes súlyával ott van a kárpátaljai magyarok autonómiaigénye mögött" - mondta Orbán Viktor 2014. május 16-án az Este műsorában.
A harmadik szerep az a példás tanuló szerep, amit az EU és a NATO (ha már szövetségesek volnánk egymással) elvár tőlünk, azaz megsegíteni Ukrajnát ebben a nehéz helyzetben. A beiktatási beszédében Orbán meg is jegyezte egyértelműen, hogy kiáll Ukrajna mellett: „élvezik együttérzésünket és támogatásunkat a demokratikus Ukrajna megteremtéséért végzett munkájukban”. Globsec biztonságpolitikai konferencián többször is hangsúlyozta, hogy „ma alapvetően ukránbarát hangot kell megütnünk”. Sőt, még az oroszok ellen is fellépett, mikor az M1-en megjegyezte, hogy az Ukrajna területi szuverenitását megsértő orosz akció ügyében „nekünk Ukrajnát kell támogatnunk”.
Tiszteletet az ukránoknak
Akárhogyan is, Orbánnak talán mégiscsak tanácsosabb lenne kissé visszavennie a retorikájából legalább addig, míg nem normalizálódik a helyzet Ukrajnában. Ezzel ugyanis csak a térség további destabilizációját segíti elő. Továbbá, csak akkor érdemes előhozakodnia az autonómiával, hogyha a másik fél már teljesen megbízik bennünk, azaz elhiszi azt, hogy a magyar kisebbségi jogok kiterjesztése nem az első lépés a határmódosítási kérvényünk előtt... Az autonómia kérdése egyáltalán nem ördögtől való, de a mostani helyzetnél rosszabb időben nem is lehetett volna elővenni a témát. Nagyobb megértéssel és türelemmel, ukránbarát diplomáciával és bizalomépítő intézkedésekkel talán el lehetne érni, hogy az autonómia kérdését az ukrán fél ne utasítsa el egyből. Orbán Viktor megnyilvánulásai miatt mindez azonban mostantól sokkal nehezebb lesz.
