Utolsó részéhez érkezett visszatekintő összeállításunk. Holnaptól mi is újabb vizekre evezünk, de még egy utolsó pillantást vetünk a mögöttünk hagyott esztendőre. A mostani blogban a hat legolvasottabb elemzésünket szedtük csokorba.
A képzeletbeli dobogó első fokára a kisebb és olcsóbb állam ígéretével foglalkozó elemzésünk "állhatott fel". A második legtöbbet kattintott az elmúlt két kormányzati ciklus népszerűségi indexeinek összehasonlítása volt. A harmadik helyen az államosítások folytatását találjuk. A negyedik az elmúlt tíz év megszorító csomagjaival, az ötödik a következő kormányok mozgásterének megbénításával és az utolsó a felsőoktatás átalakításával foglalkozott.
6. A felsőoktatás átalakítása: kullogunk a világ után
Az oktatási tárca végre nekiállt a kabátot is megtervezni a gombokhoz. Miután ebben a ciklusban - hosszú belharcok után - elfogadtak egy új felsőoktatási törvényt, tandíjassá alakították a felsőoktatás jó részét, kitalálták a modern kori röghöz kötést, felélesztették a hasznos értelmiség fogalmát, időnként meglebegtették a Corvinus bezárását, a diáktüntetések ritmusában változtatták naponta a beiskolázás szabályait, valamint az állami források elvonásával padlóra küldték az egyetemek nagy részét, utólag eszükbe jutott, hogy ehhez az egészhez mégse ártana valami stratégiaféleség is.
A dokumentum több mint az eddigi politika átcsomagolása, de kevesebb mint egy teljesen új, a nemzetközi tendenciákba illeszkedő felsőoktatás-fejlesztési elképzelés meghirdetése. Hiába szakít bátran számos területen az Orbán-kormány retorikai ámokfutásával, igazából kompromisszumra törekszik. Növelni akarja a versenyt, a hallgatók szabad választását és az intézményi autonómiát, de közben meg akarja tartani a kormány széleskörű korlátozó szerepét. A javaslat minden ellentmondása és gyengesége ellenére is az eddigieknél nagyobb támogatásra számíthat a felsőoktatási vezetők egy részéről. Az azonban nagyon is kétséges, hogy a rendelkezésre álló rövid idő és szűkös források mellett bármi megvalósul-e majd belőle.
5. Folyamatban a negyvenéves terv - avagy a következő kormányok kétharmados megbénítása
A régi Alkotmányban és az új Alaptörvényben"kétharmadosként" meghatározott döntések köre jelentősen eltér egymástól. Az Alkotmány az államszervezetet meghatározó döntések és törvények mellett elsősorban az alapvető jogokat szabályozó kérdések esetében követelt meg minősített ("kétharmados") többséget.
Az új alkotmányos szabályozás azonban az alapvető jogok körében már nem követeli meg a sarkalatos (azaz "kétharmados") szabályozást, ám az alapjogok helyett a gazdasági életet és az állam gazdálkodását meghatározó kérdésekben már igen.
Így egy új kormány mozgástere erősen kötött lehet: az új sarkalatos törvények ugyanis éppen a legfontosabb gazdasági kérdésekben korlátozhatják a kormányzati mozgásteret. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a fenti szabályokat ellenőrző szervek élén hosszú időre minősített többséggel "bebetonozott" személyek ülnek, akkor látható, ha egy kormányváltásra úgy kerülne sor, hogy az új kormányerő(k) nem rendelkezne (nem rendelkeznének) minősített többséggel, akkor csak kevés ponton kerülhet sor lényeges átalakításra. Nem véletlenül mondta 2011-ben a miniszterelnök, hogy megkötötte a következő tíz kormány kezét.
4. Tíz év csomagjai – ki mennyit szorított meg?
2006 óta a mindenkori kormányok a GDP közel 20 százalékának megfelelő költségvetési kiigazítást terveztek be, és ezek egy jelentős hányada meg is valósult. 2001-ben útjára indult kiköltekezésnek meg lett az ára: mindazt a gazdasági sikert, amelyet a '90-es évek második felében sikerült elérni, gyorsan szétzilálták a felelőtlen, a költségvetési hiányt figyelmen kívül hagyó intézkedések.
A hibákból azonban mit sem tanultak a politikusok: 2010-ben például az egykulcsos adó bevezetése indította útjára az újabb kiigazító intézkedéseket, bár azt annak bejelentésekor már tudni lehetett, hogy gazdaságösztönző hatása nem lesz, ellenben hatalmas rést üt a költségvetésen. A 12 éve tartó totálisan rossz fiskális politika következménye a magyar gazdaság hanyatlása és a növekedés elmaradása.
3. A Nemzeti Államosítás Kormánya - nem tudnak leállni
Kormányra kerülése óta világosan látszott, hogy a Fidesz módszeresen halad előre abban, hogy államosítson mindent, amit csak lehet. Kétség nem férhet hozzá, hogy az erről alkotott markáns elképzelését a párt konzekvensen végrehajtja, még akkor is, ha sok esetben nem hajlandó számolni az ezzel járó negatív következményekkel.
Ami feltétlenül kiemelendő az elmúlt három és fél év államosítási dömpingje láttán: a folyamatban két típus egyértelműen elkülöníthető. Az egyik a "biznisz-típusú". (bár ez szorosan összefügg a gazdasági hátország kiépítésével), a másik pedig a kifejezetten a hatalmi koncentrációt erősítő államosítás. Ekkora hatalom-koncentrációra pedig még nem volt példa Magyarországon a II. Orbán-kormány megalakulása előtt.
Eddig két alkalommal igyekeztünk összegyűjteni, mit terelt állami kézbe a Nemzeti Államosítás Kormánya. Ez volt a harmadik.
2. Orbán vs. Gyurcsány: a kormányzati ciklusok első három évének összehasonlítása
Tavaly az Orbán-kormány regnálásának első két évét hasonlítottuk össze a Gyurcsány-kormányéval a két ciklus azonos szakaszaiban. Most újra megnéztük, a mindenkori nagyobbik kormánypárt és az ellenzék támogatottságát, a kormányfők népszerűségét, a kormányok tevékenységével kapcsolatos elégedettséget, valamint a közhangulatot is.
A két ciklus közötti legnagyobb különbség, hogy hiába csökkent nagymértékben a Fidesz támogatottsága (már-már a Gyurcsány-kormányt idézve), az ellenzék erőtlensége és megosztottsága miatt kényelmesen őrizte vezető helyét a közvélemény-kutatásokban. Az ellenzéki pártok megragadtak a ciklus eleji támogatottságukon, vagy csak kis mértékben tudtak javítani.
A ciklus felénél a Fidesz támogatóinak aránya, kormányfőjének népszerűsége ugyanarra a szintre süllyedt, mint négy éve a szocialistáké és azok vezetőjéé. 2013 elejétől azonban a Fidesz - főképpen a rezsidémonnal vívott harcának eredményeképpen - erősíteni tudott. Ez év első hónapjaitól kezdve javulás mutatkozik a jelenlegi kormánypárt és a miniszterelnök népszerűségében, valamint a kormányzással való elégedettségnél és a közhangulatnál is.
1. Az állam nem lett kisebb és olcsóbb sem
2010-ben a kisebb, az olcsóbb állam ígéretével kezdte meg tevékenyéségét Orbán Viktor és kormánya. Addig sikerült tartani a vállalásokat, hogy a Bajnai-kormányhoz képest jóval kevesebb minisztérium állt fel három évvel ezelőtt (13 helyett 8). Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy kevesebb vezetővel, vagy olcsóbban működne az új struktúra.
Bajnai idejében 15 miniszter dolgozott, fizetésük összesen havi 16,5 millió forintot tett ki. Orbán Viktornak 9 minisztere van (Semjén Zsolt is miniszter), fizetésük havi 10 millió forint. A különbség tehát itt még Orbán javára havi 6,5 millió forint, csakhogy az apparátus nem csak miniszterekből áll.
Bajnai munkáját 25 államtitkár és 54 szakállamtitkár segítette, akikre havonta összesen 72 millió forintot kellett költeni. Az Orbán-kormányban jelenleg 44 államtitkár és 72 (az írás idején) helyettes államtitkár dolgozik, havi illetményük összesen 110 millió forint. A különbség tehát havi 38 millió forint, ami még úgy is sok, ha levonjuk azt az 6,5 milliót, amit a minisztereken spóroltak meg Orbánék. Ha az egész évre vonatkoztatva nézzük a számokat, akkor még szembetűnőbb a költekezés. Orbán kormányzati struktúrája ugyanis éves szinten közel 400 millió forinttal kerül többe (egészen pontosan 378 millió forinttal), mint Bajnaié.
Kijelenthetjük, hogy az olcsóbb állam ígérete megbukott.
