Még tavaly év végén született döntés arról a kormányzatban, hogy Magyarország német megszállásának 70. évfordulójára emlékművet állítanak a Szabadság téren. Tekintve, hogy március 19-re el is kell készülnie a műalkotásnak, a projektet Lázár János kiemelt beruházássá nyilvánította, továbbá mintegy bruttó 317,5 millió forintot már el is különített a kormány az emlékhely létrehozására.
Időközben elkészült a látványterv is, amely így ábrázolja az 1944 márciusában történeteket: a náci Németországot szimbolizáló bűnös birodalmi sas elnyomja az ártatlan Magyarországot jelképező Gábriel arkangyalt. „Az allegorikus alakok az elnyomót és elnyomottat, a megszállót és a megszállottat jelenítik meg” – olvasható a szobor leírásából. A kompozíció tehát azt sugallja, hogy mindazon szörnyűség, amely a második világháború alatt történt hazánkban, arról csak és kizárólag a náci Németország tehet, Magyarország pedig csupán egy ártatlan áldozat. Egyetlen apróságot hallgattat el ez a szemlélet, hogy a két állam egymás szövetségese volt a világháború idején.
Elmondható, hogy a szoboravatás válasz a Jobbik által erőltetett Horthy-kultuszra. Ezzel pedig egyben egy kísérlet arra, hogy megszerezze a szélsőségesek szavazatát az országgyűlési választásokon.
A kormánypárt valójában ezzel az emlékművel ragaszkodik ahhoz az önfelmentő történelemszemlélethez, hogy Magyarország 1944 márciusában teljesen elvesztette a szuverenitását. Ami ezután történt, arról hazánk nem tehet. Ez a szobor szorosan illeszkedik abba a szimbólumrendszerbe, amely az Alaptörvénnyel és a Kossuth tér átalakításával kezdődött, amelynek kimondott-kimondatlan célja az: hogy felmentse az akkori politikai vezetést a történelmi felelősség alól.
Az Alaptörvényünk szerint demokratikus országunk jogfolytonossága az 1944. március 19. előtti állapothoz kötődik, amely a német megszállással szűnt meg, és csak 1990 után állt helyre. Ez az állítás, illetve a szobor által sugallt teljesen ártatlan Magyarország képe azonban téves. Nem véletlen tehát, hogy egy ilyen horderejű ügyben megint sikerült villámgyorsasággal dönteni, szakmai és társadalmi vita teljes kihagyásával, mindenféle egyeztetést mellőzve.
Elnyomott és megszálló?
A magyarországi antiszemitizmus nem az 1944-es német megszállással kezdődött. Nem a németek kényszerítették a magyar kormányt, hogy 1920-ban kiadják a numerus clausust. Nem ők voltak azok, akik 1941-ben Kárpátaljáról kitoloncoltak mintegy 18 ezer zsidót az akkori határainkon túlra. Mégis, a kormány által létrehozott Veritas Történetkutató Intézet igazgatója nemes egyszerűséggel idegenrendészeti eljárásnak nevezte az 1941-es deportálásokat, ezáltal kisebbítve az akkori politikai vezetés felelősségét.
Magyarok voltak azok is, akik 3-4 ezer polgári személyt lőttek bele a Dunába az úgynevezett „délvidéki hideg napok” keretében. Ennyit röviden a patyolat tiszta és ártatlan Gábriel arkangyalról.
Teljes szuverenitásvesztés. De hol?
A német megszállás után Horthy a helyén maradt, személye a stabilitást, illetve a jogfolytonosságot szentesítette a társadalom számára. Horthynak volt akkora mozgástere, hogy ő nevezze ki az új magyar kormányt, továbbra is működött a Képviselőház, rendeletek születtek, a kormányzó pedig személycseréket hajthatott végre az államtitkárok között. Így juthattak fontos pozícióba olyan emberek, akikről pontosan lehetett tudni, mit tesznek a zsidókérdés „megoldásáért”.
- Mennyi időre lenne szüksége Magyarország megszállásához?
- Huszonnégy órára.
- És ha ellenállnak?
- Tizenkét órára.
- Hogyhogy?
- Elmaradnak az üdvözlő beszédek - mondta Walter von Brauchitsch tábornagy 1944-ben.
A teljes szuverenitásvesztésről csak Szálasi Ferenc 1944. októberi hatalomra jutásával lehet beszélni. A német megszállás és a nyilas hatalomátvétel között ment azonban végbe történelmünk egyik legnagyobb tragédiája, amely alól nem mentesíthetjük magunkat. Az akkori bűnök elkövetői és az áldozatai is egyaránt magyarok voltak, ezt Martonyi János külügyminiszter is elmondta nemrégiben.
A vidéki zsidóság deportálása
A magyarországi deportálás még a holokauszt történetében is példátlanul gyorsan ment végbe. Mindössze 56 nap alatt a németek a magyar hatóságok segítségével mintegy 437 ezer 402 zsidót deportáltak. Hogy mennyire működött közre a magyar közigazgatás ennek kivitelezésében, elég, ha idézzük Edmund Veesenmayert, Hitler magyarországi megbízottját, aki a deportálásokkal kapcsolatban az alábbiakat mondta:
„Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat volt, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta azt elvégezni, amelyik az országot, népét, s a nyelvet beszélni. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen – csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”
Miért kell valójában a szobor?
Azzal, hogy egy ennyire fontos ügyben a kormány egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy történészek, szakértők, vagy akár a kerület polgárai bekapcsolódjanak a vitába, azt éri el, hogy ez az emlékmű a politikai csatározások táptalaja lesz. Pedig lenne miről vitázni, például a szobor szükségessége, kiválasztása, üzenete és elhelyezése terén.
Minimum két oka van arra a kormányzatnak, hogy a társadalmi párbeszéd helyett ismét az úthenger típusú jogalkotással végigvitt, vitát mellőző, jól bejáratott módszerrel éljen. Egyfelől, a Szabadság téri szoborállítás és a Corvinus-beli Marx szobor ledöntésére való kísérlet jól jön a választás előtt, amikor a kormánynak egy sokkal súlyosabb ügyben, Pakssal kapcsolatban elfogytak az érvei, miközben a média módszeresen ráolvassa szélkakaskodásait, hazugságait. A szoborüggyel vélhetően tehát a közfigyelmet próbálják elterelni az atommutyiról.
Másrészt, a Szabadság téri szobrot az április 6-ai választások előtt csupán néhány héttel fogják felavatni, a legnagyobb választási hajrában. Így a szoboravatás másik oka, hogy az válasz lehet a Jobbik által erőltetett Horthy-kultuszra. Ezzel pedig egyben egy kísérlet arra, hogy megszerezze a szélsőségesek szavazatát az országgyűlési választásokon.
Mégis talán a legnagyobb baj az, hogy lassan visszajutunk a rendszerváltás előtti időkbe, amikor állami szinten ment a történelemhamisítás, politikai megrendelésre.
