A segélyek megvágásával a legszegényebbeken csattan a kormányzat alattomos és képmutató rendelkezése. A szociális ellátórendszer "megújulásának" elsőként szembetűnő jellemzője, hogy a rászorultsági - azaz a megfelelő jövedelem és vagyon hiányára figyelemmel nyújtott - ellátásoknál látványosan kerüli a "segély" szót. Ez a változtatás összhangban áll azzal a miniszterelnöki szándékkal, hogy a segélyeket el akarja tüntetni a rendszerből. De ez csupán szómágia, nézzük a lényeget.
Egy újabb salátatörvényben a kormány csökkentené az amúgy is elenyésző mértékű, segélyezésre szánt forrásokat. A törvény persze "megoldási javaslatot" is nyújt az önkormányzatoknak: ugyanez a csomag rögzíti, hogy a kieső támogatást fedezzék - helyi adóból. Így az amúgy is kiélezett társadalmi helyzetben az önkormányzatok választás elé kerülnek: a helyi adókból fejlesztéseket finanszíroznak, vagy szociális juttatásokat adnak a legrászorultabbaknak, vagy helyi adót emelve megpróbálják mindkét célt érvényesíteni. Akárhogyan is: Magyarország nem szegénynek való vidék lesz...
Bármelyik forgatókönyv valósul is meg, ezzel a megoldással tovább nő az ország és a társadalom kettészakadása. A gazdagabb településeken fennmaradhat a megfelelő minőségű ellátórendszer, míg pont a kisebb, szegényebb településeken a legsúlyosabb a helyzet, ahol kevesebb az adóbevétel is. Így a gazdagabb település gazdagabb, a szegényebb pedig még szegényebb lesz. A kormány pedig mossa kezeit, hisz tulajdonképpen ők csak kicsit megvágták, nem csökkentenék drasztikus mértékben a segélyeket. Megteszik ezt majd az ebbe belekényszerített önkormányzatok, amelyekre rátolták a legrászorultabbakról való gondoskodás felelősségét. A magyar társadalom egyik legsúlyosabb megoldatlan szociális problémájának felelősségét.
A "segélyek" vége?
A miniszterelnök tartja magát korábbi ígéretéhez: a magyar jóléti rendszerből tényleg megkezdődött a segélyek eltüntetése. Ez számos vihart kavart, hiszen a világon nincs olyan ország - főleg olyan modern és fejlett ipari ország - amelyben ne lenne rászorultsági alapú ellátás, azaz - segély. Magyarország azonban - legalábbis a szómágia terén - biztosan jobban teljesít. A miniszterelnöki ígéret betartása érdekében a legtöbb rászorultsági ellátást "átkeresztelték": a segély kifejezés helyett az ellátás, de még inkább a támogatás szót használnák a módosított jogszabályok. Ezzel valóban eltűnnek a segélyek, hiszen mostantól nem így hívják ezeket.
A verbális módosításokon túl azonban a rendszer egésze is jelentősen átalakul. A jövedelempótló juttatásokat, a "segély" helyett immáron "támogatásnak" nevezett aktív korúak ellátásait (a foglalkoztatást helyettesítő támogatás és a rendszeres szociális segély helyébe lépő egészségkárosodási és gyermekfelügyeleti támogatást) immáron a járási hivatalok, s nem a települési jegyzők fogják nyújtani. A fő változást azonban az jelenti, hogy a többi települési szinten (a jegyző államigazgatási vagy a testület önkormányzati hatáskörében) nyújtott ellátást összevonják, s egy egységes segélybe, a települési támogatásba vonják össze. Ez az összevonás, ahogy arra jó példát jelentett ennek a modellnek a "főpróbája", az önkormányzati segély jelentette - szükségszerűen a szociális kiadások csökkenését hozhatja magával. Ugyanis a költségvetési támogatások csökkennek, így az önkormányzatok csak plusz helyi adókivetéssel szedhetik be az eddig központi költségvetésből finanszírozott forrásokat, amelyek a legrászorultabbakat segítették.
Jelentős megtakarítás?
Bár a közvéleményben él az a sztereotípia, hogy az állami adóbevételek nagy része segélyre megy el, már mi is írtunk arról, hogy ez nem igaz. Egy korábbi írásunk kiemelte, hogy 2013-ban a költségvetés összes kiadásának 0,89 százalékát fordította az állam segélyezésre. Azaz, minden 100 forint állami kiadásból 0,89 forint ment el erre a célra. Így még egy radikális kiadáscsökkentés esetén sem javulna jelentősen az állam költségvetési helyzete azaz, nem egy ilyen intézkedéscsomaggal lehet megfogni a hiányt.
Egyáltalán, lesz csökkenés?
Úgy látszik, hogy valamiféle csökkentésre sor kerül, azt azonban rendkívül alattomosan és képmutatóan hajtja végre a kormányzat. A segélyezési rendszer átalakításának legfontosabb eleme, hogy a korábban a jegyzők által államigazgatási hatáskörben - azaz a jegyzők ekkor nem az önkormányzat embereiként, hanem az állam(igazgatás) helyi képviselőiként jártak el, s ilyenkor (elvileg) nem az önkormányzat vezetésének tartoztak elszámolással - biztosított ellátások legfontosabb elemeinek megállapítását (a lényegében a vagyon nélküli tartós munkanélküliek ellátását szolgáló aktív korúak ellátását) átveszi a kormányzat által irányított járási hivatal. A lakásfenntartási támogatást - azaz a rászorulók rezsihez nyújtott támogatását - pedig az önkormányzat képviselő-testülete fogja ezentúl megállapítani. Ráadásul ennél a támogatásnál megszűnik a képletalapú számítás.
És itt van a kutya elásva: a korábban önálló ellátásként nyújtott lakásfenntartási támogatást, adósságkezelési szolgáltatást (amely elsősorban a közműtartozások miatti kikapcsolások ellen védett a számottevő tartozás átvállalásával), a méltányossági közgyógyellátást, az ápolási díjat, s a már amúgy is a köztemetés és az átmeneti segély összevonásából létrejött önkormányzati segélyt egy ellátásba, a települési támogatásba csoportosítják.
Hogy mi ezzel a gond?
Látszólag semmi. Azonban azzal, hogy ezek egy támogatást képeznek, bevezetődik egy segélyplafon, ugyanis az állam csak bizonyos mértékben finanszírozza ezeket. Emellett azonban az együttes támogatás összege is csökken. Ezt már a kormányzat kipróbálta "kicsiben": a köztemetés és az átmeneti segély összevonása is kiadáscsökkenéssel járt. Így ugyanis kevesebb jogcímen lehet megállapítani ellátást, amely a támogatás csökkenése mellett szükségszerűen az ellátások csökkenését is magával hozza.
Ami azonban a nagyobb gond: a jogalkotó az adótörvények ugyanezen csomagban megjelölt módosításával ráadásul a helyi adóbevételekből javasolja pótolni a kieső központi forrásokat.
Ez két okból jelent gondot: ezzel a megoldással tovább nő az ország és a társadalom kettészakadása. Egyrészt azzal, hogy jelentős helyi adóbevétellel a gazdagabb települések rendelkeznek, így ott, ahol amúgy is jobb a helyzet, fennmaradhat egy megfelelő ellátórendszer.
Azonban a helyi adóbevételek elenyészőek azokon a településeken, ahol a legtöbb mélyszegénységben élő személy lakik, így pont ott lesz a legsúlyosabb a helyzet, ahol amúgy is a leginkább kellene a támogatás. Így a gazdag település gazdagabb, a szegény pedig még szegényebb lesz. (Ugyanis a csökkenő segélyből kevesebbet is tud költeni, s ezt a saját bőrén érezheti a helyi CBA, trafik és kocsma is.)
És ez jót tesz a társadalmi békének?
Egyes európai kutatások is kiemelik a hazai lakosságnak az állami beavatkozással kapcsolatos sajátos attitűdjét: amíg valaki közvetlenül nem kerül bajba, addig nem örül az állami közreműködésnek (hiszen adó formájában elvonja a jövedelmét), ha viszont probléma adódik, akkor azonnal az állam beavatkozását sürgeti.
Így egy ilyen intézkedés népszerű lehet. DE a közvetett hatásai - amelyeket a választó nem érez azonnal - jóval problematikusabbak. Az új rendszer a mélyszegénység kezelésének elsődleges felelősévé az amúgy is meggyengített önkormányzatokat teszi meg úgy, hogy jelentősen épít a helyi adóbevételekre. Igen ám, de eddig ezekből az adóbevételekből települési fejlesztéseket, karbantartásokat finanszíroztak. Így az önkormányzat egyfajta 22-es csapdájába kerül: ha gondoskodni akar a mélyszegényekről, akkor csökkentenie kell a fejlesztési kiadásait, vagy ha azokat nem csökkenti, akkor "elengedi" ezeknek az embereknek a kezét. Vagy mindkét feladatot fontosnak tartja és - adót emel.
Így bármi is történik, a végén az ostor a helyi vezetőkön csattan. A kormányzat eközben pedig mossa kezeit. De "semmi probléma", hiszen azok a mély szegénységben élő, kiszolgáltatott emberek, akik ellen ez a sunyi intézkedés irányul, nem képezik a Fidesz legfőbb szavazóbázisát.
