Többször írtunk már arról, hogy miként tengődik Magyarország lakosságának egy jelentős része teljesen kiszolgáltatottan, szegényen. A szegénységben élőknek pedig nem igazán jut állami segítség, hogy hosszú távon megváltozzon a helyzetük. A legfrissebb adatok alapján továbbra is sok a leszakadt, magas munkanélküliséggel küzdő régió, miközben egyre nagyobb munkaerőhiány van az országban. Hogyan lehetséges, hogy egyszerre van munkanélküliség és munkaerőhiány is? Szegénységi körkép Magyarországról és ennek hatásairól.
Porszem Kavics a gépezetben
Az idei évtől egyre gyakrabban hallani a „munka alapú társadalomban” megállíthatatlanul burjánzó munkaerőhiányról a hírekben. Az egyre több szektort sújtó probléma azért aggasztó, mert visszavetheti az egyébként is érzékeny magyar gazdasági növekedést. Nem csak programozó, hanem olyan szakképzettséget kevésbé igénylő állások is betöltetlenül maradnak, mint például a takarító, a pincér vagy a pénztáros.
A munkaerőhiány oka egyfelől, a továbbra is tomboló elvándorlás. Nyár elején számolt be több lap is arról, hogy a balatoni vendéglátósok lepkehálóval sem találnak pincért. Ők leginkább gyorstalpalón kiképzett diákokkal próbálják feltölteni a személyzetet, de Budapesten is egyre több üzlet és étterem ablakában látni állásajánlatokat. A legtöbben továbbra is Ausztriába, Németországba vagy Angliába mennek dolgozni, a magyar bér többszöröséért. Jellemzően munkaképes fiatalok mennek el, akik később nagyon hiányozni fognak az egyre öregedő magyar munkaerőpiacról.
A jelentős mértékű kivándorlás ellenére azonban még mindig lehetne találni munkaerőt Magyarországon. Sok régióban még mindig magas a munkanélküliség, különösen, ha a közmunka-programban dolgozókat (tehát az adóbevételek szociális alapú újra osztásából élőket) nem számoljuk. Úgy tűnik tehát, hogy az elvándorlás és a demográfiai okok miatt egyre szűkösebb „emberi erőforrásait” teljesen pazarlóan használja fel az ország.
Jó példázza, hogy mennyire torz, szétszakadozott és irracionális a magyar munkaerőpiac, az a júniusban kipattant eset, amikor az egyébként 20-25 százalékos munkanélküliséggel bajlódó Salgótarjánban egy tetőponyvákat gyártó cég mexikói vendégmunkásokkal turbózta fel munkásainak számát. Lassan szó szerint mindenki dolgozik Magyarországon, aki munkára fogható, azonban sokan vannak, akik nem tudnak segítség nélkül munkába állni. Ezen a helyzeten egy intenzív állami beavatkozás segíthetne csak, ám ennek a látszatmegoldás közmunkát leszámítva, nem sok nyomát látni egyelőre.
Azok a bizonyos „rejtett erőforrások”
Dél-nyugat Dunántúl és az ország Észak-keleti részei jellemzően a legelmaradottabb területei az országnak, mindegyik benne van az EU tíz legelmaradottabb régiói között. Ezeken a területeken vannak olyan „nyomorfalvak”, ahonnan kitörni szinte lehetetlen önerőből, hiszen még a mindennapi betevőre is alig futja. Az Észak-Alföldön például az egy főre jutó havi átlag nettó jövedelem csupán 76 ezer forint és vannak, akik még jóval ez alatt keresnek.
forrás:csaladhalo.hu
Szociális felzárkóztatásért küzdő magánszervezetektől származó értesülések szerint előfordul olyan extrém eset, hogy családok rendszeresen a dögkútból szerzik be az ebédre, vacsorára valót. Ezekben a falvakban egyébként a szegénység egy erőteljes kísérőjelensége is jelen van: a droghasználat. A kilátástalanság elől könnyű és relatíve olcsó „menekülőutat” jelentő szintetikus drogok tömeges használatáról több riport is megjelent az utóbbi időben, előfordult, hogy két terhes nő lett rosszul a dizájner drogoktól. A komoly egészségügyi kockázatokkal járó jelenség terjedése szinte borítékolható, tekintve az állam teljesen kivonult a drogprevencióból.
Ezeken a területeken nem csak a szegénységi mutatók rosszabbak, a munkanélküliség is jellemzően magasabb az országos átlagnál. A kormány megoldási javaslata a közmunka-program volt. A program egyik fő célkitűzése, hogy a „segélyek osztogatása” helyett kaput nyisson a munkanélkülieknek a munka világába, valamint a tartós munkanélküliségben élők valamiféle ideológiai alapú munkára nevelése. Csakhogy a számok azt bizonyítják, hogy a közmunka egyáltalán nem nyújt belépést a munkaerő-piacra, sem kitörést a szegénységből. A közmunka lehet, hogy sikerként adható el a kormány sajtótájékoztatóin, azonban a valóságban az előrejutás helyett, inkább csak egy közmunkától függő helyzetbe konzerválja. Egyébként az országos átlaghoz képest több gyermek születik az ország ezen részein, így pont itt lenne szükség intenzív szociális beavatkozásra.
Út az alagút végén
A kiutat, a tartós gazdasági növekedés mellett az elmaradt térségek oktatási átalakítása jelenthetné. Bár voltak kormányzati lépések, amelyek valamelyest enyhítettek a szegénységben élők helyzetén (ilyen volt például a devizahiteleseket segítő program vagy a közműszolgáltatások árainak csökkentése), a helyzet gyökeres változásához fontos lenne több erőforrást fordítani az oktatásra. Az oktatás kulcsfontosságú a szegénységből való kitöréshez, mivel a szegénység által legveszélyeztetettebb csoportot egyértelműen az alacsony iskolázottságúak teszik ki. Az oktatási rendszernek kellene lennie annak a csatornának, amelyen keresztül a nyomorban tengődők olyan tudást és kulturális alapot szerezhetnének, amellyel betagozódhatnának a többségi társadalomba és a munkaerő-piacra.
A jelenlegi oktatási rendszer nem csökkenti, hanem inkább megőrzi a társadalmi egyenlőtlenségeket (lásd. elitgimnáziumok vs. kistérségi szakiskolák). A tanagyag és az oktatás színvonala jelenleg nem elégséges azon kompetenciákat elsajátításához, amelyekkel kikerülhetnek a szegénységből nem csak, mint anyagi állapotból, hanem, mint kulturális csapdából. A helyzetre tulajdonképpen tökéletesen ráillik a régi mondás, hogy „a jó segítő nem halat ad, hanem halászni tanít”. Ebben az esetben a közmunka a hal, az oktatás a halászat tudománya.
