Bár az Európai Unióhoz való csatlakozástól sokan fellendülést és jóléti országot vártak, a magyar gazdaság az elmúlt 10 évben, leginkább belső okok miatt, gyakorlatilag egy helyben toporgott. Ha igazán korrektek akarunk lenni, akkor a magyar gazdaság sajátos problémáit nyugodtan köthetnénk az elmúlt három ciklus politikájához (Fidesz 1998-2002; MSZP 2002-2010; Fidesz 2010- mostanáig). A rendszerváltás óta csupán hat olyan év volt, amelyet pozitívan lehet értékelni (1995-2000), bár a gazdasági növekedést ekkor is inkább a külföldi konjunktúra húzta, mintsem a belső piac.
A problémák három fő gyökere: a strukturális reformok hiánya - magas újraelosztási arány, cserébe magas adóterhek -, a politikai ciklusok jelenléte - választások előtti és utáni osztogatások, emiatt költségvetési egyensúlytalanságok és bizonytalanságok, majd az ezt követő megszorítások miatt a normálisnál nagyobb ciklikus ingadozások. Minden kormánynak megvolt a maga hibája, így a felelősség alól senki sem bújhat ki.
Önérdek a társadalmi érdek felett
Elsősorban a politikusok önérdek vezérelte gondolkodásával magyarázható, hogy a magyar gazdaság odáig jutott, ahol most tart. A választási győzelem érdekében ígéretekkel halmozták el a választópolgárokat, és ami még ennél is rosszabb, hogy 2002-ben ezek egy részét be is tartották. Mivel az I. Orbán-kormány választási osztogatásba kezdett még 2001-ben - az adósságfelhalmozás ekkor indult útjára -, az akkori ellenzéknek túl kellett licitálnia ezeket a kiadásokat, ez vezetett a 100 napos programhoz, amely végleg az eladósodottság útjára terelte az országot. Az ezt követő kormányok pedig képtelen voltak felvállalni a kiadások visszavonását egészen 2008 végéig, amikor már túlságosan késő volt. Pedig az már 2003-ban is látszott, hogy az akkori még viszonylag jónak mondható 4 százalékos GDP-növekedés kevés ahhoz, hogy az ország ki tudja nőni a költségvetési hiányt, és az egyre inkább tornyosuló államadósságot.
A 2010-es választás után az Orbán-kormány ugyanúgy osztogatásba fogott, mint 2002-ben az akkori kormánypárt, pedig erre nulla mozgástere volt. Ráadásul az egykulcsos adó vezérelte fogyasztási bumm, és az ehhez kapcsolódó gazdasági növekedés még annál is nagyobb tévedés volt, mint amit 2002-ben Medgyessy Péterék csináltak, mert ott legalább tényleg olyan rétegek jutottak többletjövedelemhez, ahol szükséges volt a beavatkozás. (Akkor még fogyasztásnövekedés is volt). A fogyasztásnövekedésre épített expanzió 10 éven belül kétszer is megbukott Magyarországon, de úgy látszik a politikusok képtelen tanulni egymás hibáiból. Eközben Szlovákia szép lassan elrobogott mellettünk, köszönhetően a 2000-es évek elején végrehajtott strukturális átalakításnak.
Bár a költségvetéssel kapcsolatos problémákat nagy nehézségek árán sikerült megoldania a II. Orbán-kormánynak, ezt csak olyan áron sikerült elérni, amely recesszióba lökte a magyar gazdaságot, soha nem látott bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot hozva, amely a beruházási ráta történelmi mélypontjában tetőzött. Az adóátalakítások növelték a társadalmi egyenlőtlenséget, amely hosszú távon komoly feszültséghez vezethet, mivel az ország fokozatosan az elszegényedés útjára lépett.
Növekedés hiányában...
A magyar gazdaság jelenleg a 2005-ös szinten áll, és kiugrási pontról badarság lenne beszélni. A 2008-as pénzügyi összeomlást követően jelentős gazdasági visszaesés volt, majd az ezt követő enyhe növekedést gyorsan bedarálta az Matolcsy György fémjelezte unortodoxia. Növekedés hiányában pedig nem lehet a költségvetési hiányt újabb és újabb megszorítás nélkül fenntartani, és az államadósságot sem lehet fenntarthatóan csökkenteni.
Miközben Magyarország a 2005-ös szinten ragadt, a régió országai sorra elhúztak mellettünk. És bár a mostani kormány előszeretettel magyarázza az európai lassulással a visszaesést, a legtöbb régiós ország még most is olyan növekedést tud felmutatni, amelyeket csak szebb időkben lehetett tapasztalni hazánkban.
A gazdasági hanyatlást jól tükrözi a termelési mutató is. Magyarországon a munkaerő termelékenysége alig változott 2005 óta, szemben a legtöbb régiós országgal, ahol jelentős növekedés ment végbe e fontos mutatóban. Ez persze nem meglepő: az innovációk és K+F (kutatás-fejlesztés) háttérbeszorításával, a magas hozzáadott értékű termékeket előállító szektorok agyonadóztatásával, és a magas munkaerő költséggel nem lehet javulást elérni. A versenyszektorban 2012-ben is leépülés volt tapasztalható, beruházások nincsenek, azok még az amortizáció fedezésére sem elegendőek, ráadásul a foglalkoztatás is jelentősen csökkent a legalább 5 főt foglalkoztató vállalkozások körében. A mindent egy lapra feltevő kormány pedig a közmunkával próbálná javítani a gazdaság helyzetét, csak éppen pont ez az a szektor, ahol termelékenységről egyáltalán nem lehet beszélni.
Komoly beavatkozásokra lenne szükség
A mindenkori kormányok a rövid távú érdekeket mindig a hosszú távú érdekek elébe helyezték, ezért tart ott az ország, ahol most tart. Minden területen komoly beavatkozásra lenne szükség, hogy az országot el lehessen mozdítani ebből a mozdulatlan állapotból. Egyrészt csökkenteni kellene a társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenséget, vissza kellene vezetni a többkulcsos adót - a régi rendszernél igazságosabban -, a felszabaduló erőforrásokat pedig a munkát terhelő adók csökkentésére kellene fordítani. Csökkenteni kellene a redisztribúció mértékét, részben a szociális támogatások hatékonyabbá tételével, részben rendes szociálpolitikával. A mostani rendszerben a nyugdíjellátás is fenntarthatatlan, egy elöregedő társadalomban nem hatékony a felosztó-kiróvó rendszer úgy, hogy nem kevés nyugdíjas több pénzt kap, mint amekkora a nettó átlagbér. A pénznyelő ágazatokat, állami és önkormányzati vállalatokat piacosítani kellene, és hatékonyabb adóbeszedésre lenne szükség. Forráskivonás helyett több pénzt kellene fordítani a felsőoktatásra, a szakképzésre és a K+F tevékenységekre. A gazdasági növekedést pedig fogyasztásösztönzés helyett beruházásösztönzésre kellene építeni, amelynek elengedhetetlen feltétele a tőke, technológia és tudástranszfer (import+spillover hatások), így veszélyes lenne a gyenge forintra játszani, amely bár segíti a nettó export javulását, de nehezíti a tőke beáramlásának feltételeit.
Az elvesztegetett évtized után jó lenne, ha politikusaink feladnák a rövid távú önérdek vezérelte gondolkodást, és a társadalom érdekében olyan köz-és gazdaságpolitikai döntéseket hoznának, amelyek valóban segítenék az ország talpra állítását.
