Annak ellenére, hogy sokszor lehetetlen vállalkozásnak tűnik, időről-időre megkísérlünk eligazodni a gyakran átgondolatlan, egymásnak is ellentmondó célokat, valamint az ezeknek többé-kevésbe megfelelő intézkedéseket megvalósító kormányzati oktatáspolitikában.
A sokszor érthetetlen intézkedések között azonban időről-időre fel lehet fedezni olyan lépéseket, amelyek világos üzenetet közvetítenek. Ilyen például az, hogy az állami felsőoktatás egyik fő célja az állami bürokrácia szakember-igényének biztosítása. Az elmúlt időszak intézkedéseiben (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, keretszámok, az állam szerepének növelése a felsőoktatási intézményekben) egyértelműen tetten érhetjük a kormány ideálját a független értelmiséget felváltó, államfüggő nemzeti középosztályról.
Még akkor is, ha az ehhez a célhoz vezető út is tele van átgondolatlansággal.
Jó értelmiségi – rossz értelmiségi
Dux László - távozóban lévő helyettes államtitkár - nyilatkozata sokat segíthet abban, hogy jobban megértsük a kormány meglehetősen ésszerűtlennek látszó felsőoktatási politikáját.
Egy nagyon kézenfekvő példán lehet megvilágítani, mondjuk a közgazdászképzésben megtanítják a diákokat az adóelkerülési technikára. Ezután egy hallgató elmegy a NAV-hoz, vagy a Pénzügyminisztériumba és ott ezeknek a kiskapuknak a bezárására használja a tudását, akkor teljesen indokolt, hogy az adófizetők pénzéből ezt visszatérítik. Ha ő elmegy egy olyan céghez, amely kihasználja ezeket a kiskapukat, az egyáltalán nem logikus, hogy azt miért kellene az adófizetőknek finanszírozni.
Most ne foglalkozzunk az állítás szakmai megalapozottságával (nyílván az unortodoxia akadályozta az államtitkárt a gazdasági képzés finom részleteinek megismerésében). További elemzésre érdemes azonban az állítás mögött megbúvó szemlélet.
Ennek lényege, hogy a „jó értelmiségi" a megszerzett tudást az állami célokért használja fel, az viszont, aki ugyanezt a magánszférában teszi, rossz. Lényegében tehát az állami felsőoktatás célja az állami bürokrácia szakember-igényének biztosítása. Nem vitathatjuk, hogy ez valóban az elfogadható célok egyike.
Átgondolatlan lépések
Érdemes megjegyezni, hogy a mostani reform ebből a szempontból sem átgondolt: egy számítás szerint, csak az állami szféra igényeinek kielégítésére évi 900 államilag finanszírozott jogászra lenne szükség.
Azonban modern felsőoktatásban messze nem ez az egyetlen szempont. Még két erős közösségi cél jelenik meg a felsőoktatás állami támogatása mögött. Az egyik a tudástőkébe való befektetés. Az a felismerés, hogy a munkaerő képzettségi színvonalának emelése, ezen belül is a felsőfokú végzettségűek arányának növelése, jelentős gazdasági hasznot hoz az egész társadalom számára.
Nem véletlen, hogy például az Európai Unió ugyancsak közös célként fogalmazza meg a diplomások arányának emelését. 2008-ban ezt az összefüggést még a miniszterelnök is felismerte, amikor a diplomások számának növelésével járó gazdasági előnyökről, valamint arról beszélt, hogy mennyire hasznos, ha a fiatalok külföldön tanulnak és dolgoznak.
Szintén fontos célja a felsőoktatás támogatásának a társadalmi mobilitás elősegítése, azaz annak biztosítása, hogy a kevésbé tehetős gyerekek is versenyképes képzéshez juthassanak. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha nem csak az állami, hanem a gazdasági vezető pozíciók felé is megnyílik az út. Oda viszont éppen a gazdasági és jogi képzés nyújtja a legjobb esélyt.
Természetesen van a felsőoktatás támogatásának általánosabb eredménye is. Az értelmiségi nem egyszerűen csak magasan képzett szakember, de egyben az is a szerepe, hogy kritikus gondolkodással és közösségi feladatvállalással részese legyen a társadalmi folyamatok alakításának. Ezért a képzett értelmiség a gazdasági hasznosságon kívül is fontos szerepet játszik egy demokratikus társadalom működésében.
Hol lehet tetten érni az állam bürokratikus szempontjait?
Kezdjük a keretszámokkal. A legszembetűnőbb, hogy az államilag finanszírozott jogászképzés leépítése mellett, új intézményként jelenik meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, több mint ezer képzési helyével. Ez azt jelenti, hogy ezen a területen gyakorlatilag teljesen az állami utánpótlás-nevelés válik az egyetlen finanszírozott képzési lehetőséggé.
Szintén viszonylag „jól járt" (kevésbé csökkent a keretszáma) az egészségügyi, és a (egyébként a munkaerőpiacon nem túl ígéretes) pedagógusképzés. Ismerve azt a felfogást, amely a sport támogatását is állami feladatnak tekinti, nem meglepő, hogy preferált a sportképzés is. A művészeti képzés keretszámainak növelésére viszont egyelőre nem találtunk racionális magyarázatot. A nagy vesztes az államilag haszontalannak ítélt közgazdászképzés.
Az állami keretszámok elosztása szintén megváltozott. Ezt mostantól nem a hallgatók választása, hanem a kormány dönti el. (Nem is habozott érvényesíteni a preferenciát; a 100 jogász-helyen az ELTE és a Pázmány, a 250 gazdasági helyből 150-en a Corvinus és a BGF osztozik.)
Állam szerepének erősítése
A fizetőssé vált szakokon kínált diákhitel esetében is erősödik az állam szerepe. Egyrészt úgy, hogy a kamat mostantól kezdve nem piaci alapú – mint a korábbi diákhitel esetén –, hanem az állam által garantáltan két százalék. Ez elvileg a hallgatóknak kedvező, ugyanakkor kiszámíthatatlan terheket jelent a költségvetésnek. Kérdés, hogy hosszú távon fenntartható lesz-e. Úgy tudni, az állami alkalmazottak majd további kedvezményt kapnak a hitelből, de ennek a részletei még nem ismertek.
A hallgatói szerződések rendszere kicsit bonyolultabb képlet, mivel itt a versenyszférában is le lehet tölteni a kötelező szolgálatot. Mivel azonban a visszafizetés alól való mentesítés ideje a képzési időhöz kötött, itt is a közalkalmazottakra szabott a rendszer. Egy versenyszférában dolgozó diplomás számára a külföldön elérhető többletjövedelem abban az esetben is vonzó lehet, ha majd 20 év múlva vissza kell fizetni a képzési költséget (ha ez az összeg egyáltalán behajtható).
Ugyanakkor a rosszabbul fizető, de általában hosszú képzési idejű humán szférában, illetve a különösen magas képzési költségű egészségügyben a röghöz kötés (vagy az alól való kibújás) valós probléma lehet. Mindezek mellett, érdemes megjegyezni, hogy a korábban elfogadott felsőoktatási törvény jelentősen növelte a kormány szerepét a felsőoktatás irányításában is.
Mint az eddigi példák is mutatják, nem lehet egységes, összehangolt rendszerről beszélni. Az egyes intézkedések gyakran tartalmaznak ellentmondó elemeket, és nélkülözik a következmények végiggondolását. Ugyanakkor világosan tetten érhetjük a kormány ideálját a független értelmiséget felváltó, államfüggő nemzeti középosztályról.
Ha tetszett az írás, csatlakozz a Ténytár Facebook csoportjához!
