Megválik a felsőoktatás irányításától Hoffmann Rózsa államtitkár, és a továbbiakban csak a közoktatás területén folytatja áldásos tevékenységét. A lépés nyilvánvaló beismerése annak, hogy az oktatási államtitkár lényegében már a felsőoktatás minden szereplője számára elfogadhatatlanná vált, és a kormány által olyannyira áhított konszolidáció a felsőoktatásban vele már nem elképzelhető.
A növekvő feszültséget már 2010-ben úgy oldotta fel a kormányzat, hogy a felsőoktatási törvény előkészítését kivette az államtitkárság kezéből és Navracsics miniszter kezdett el tárgyalni a hallgatókkal, a "baráti" rektorokkal.
Már akkor körvonalazódott az új rendszer két fő sajátossága: a csökkenő állami keretszámok és a szintén csökkenő egyetemi autonómia. 2012-re a kormány gyakorlatilag alapból csökkentette 20 ezerrel az államilag finanszírozott hallgatók számát. Az új felvételi szisztéma nem vizsgázott túl jól, a kormány még a nyáron is toldozgatta-foldozgatta a keretszámokat.
Majd jött a tavalyi év decembere, és az újabb forráskivonások, amelyek miatt már a harmadik hónapja folynak diáktüntetések. Az államtitkár asszony "visszavonása" a frontvonalból Orbán taktikájának a része is lehet. Az időzítés jó, de kérdéses, hogy a sokak által régen várt döntéssel, a vezéráldozattal el lehet-e terelni a diákok figyelmét.
Kezdetek a felsőoktatásban 2010-ben
Az államtitkár és felsőoktatás kapcsolata sosem volt felhőtlen. Ezen a területen nem hirdetett látványos, átfogó programot, inkább a felsőoktatási hátországára, elsősorban a Professszorok Batthyány Körére bízta a koncepció kidolgozását. A következmény az lett, hogy a hallgatók már 2010.október 23-án a műegyetemi ünnepségen tiltakoztak az ellen, hogy „sáros halina csizmájukkal tapossák a demokráciát.” A növekvő feszültséget végül úgy oldotta fel a kormányzat, hogy a felsőoktatási törvény előkészítését kivette az államtitkárság kezéből és Navracsics miniszter kezdett el tárgyalni a hallgatókkal, a "baráti" rektorokkal.
A felsőoktatási törvény buktája
Az igazi bajok aztán tavasszal jöttek. A nagy nehezen végre összekalapált törvényjavaslatot a kormány kidobta a kormányülésről, és ráadásul az is nyilvánosságra került, hogy a miniszterelnök finoman szólva sem dicsérte az előkészítést. Közben a másik oldalon is gyülekeztek a viharfellegek: a Széll Kálmán-terv különböző változatai egyre nagyobb megszorítást írtak elő a felsőoktatásban, összesen három év alatt közel 80 milliárd forint minuszt. Rövidesen kiderült, hogy a megtakarítás árát jelentős mértékben a hallgatók fogják megfizetni, egyre több helyen és nagyobb összegben fizetett tandíj formájában.
Ezek után világos, hogy olyan törvény került az országgyűlés elé, amelyik nem élvezte az érintettek támogatását, és amely a számos koncepcióváltás miatt koherensnek a legkevésbé sem volt nevezhető, viszont megteremtette az elképzelt forráskivonás hátterét. A következmény egy olyan javaslat lett, amelyik nagyon sok kérdést későbbi rendeletek hatáskörébe utalt. Az azonban világosan kiderült, hogy egyrészt jelentősen korlátozza az egyetemi autonómiát, másrészt pedig megnehezíti a hallgatók felsőoktatásba való bejutását, lényegében bevezeti a tandíjat.
Keretszámvágás 2012-ben
A kormány nem is félt használni új jogköreit: 2012-re gyakorlatilag menetből csökkentette 20 ezerrel az államilag finanszírozott hallgatók számát. Sőt a számokból valamilyen sajátos kormányzati filozófia is kibontakozott a „jó és rossz értelmiségekről”, akik közül természetesen csak előbbiek képzésének állami támogatása indokolt.
Ezek után nem meglepő, hogy az új felvételi szisztéma nem vizsgázott túl jól, a kormány még a nyáron is toldozgatta-foldozgatta a keretszámokat. Ez azonban egyáltalán nem csökkentette a kormány kísérletező kedvét. Az államtitkár pedig kivételes érzéketlenséggel magyarázta a bizonyítványt, először az átvert diákoknak az univerzális elmét ajánlotta figyelmébe, majd a Himalájára küldte őket.
Az újabb forráskivonnás
Majd jött a december, amikor a kormány először harmadára csökkentette az ingyenes keretszámot, majd eltörölte, majd aztán mégse. Hoffmann valószínűleg ezekben az esetekben már nem volt meghatározó szereplő, a döntések feljebb születtek. Ennek ellenére a népszerűtlen államtitkár az egész gyűlölt oktatáspolitika szimbólumává, majd bünbakjává vált.
Mit köszönhet a felsőoktatás az Orbán-kormánynak?
Azt már megírtuk, hogy mibe kerül az új rendszer a hallgatónak, és és hogy csődközelben vannak az egyetemek. Most nézzük meg az oktatók helyzetét. Már egy korábbi bejegyzésben láttuk, hogy az oktatásban dolgozóknak nem kompenzálták a 13. havi bér elvesztését, és az elmúlt év további, az eddigi kétszeresét elérő nominális bércsökkenést hozott.
Egy nagy egyetem konkrét példáját megvizsgálva ez azt jelenti, hogy reálbérek majdnem minden oktató esetében csökkentek. Itt is tetten érhető, hogy legrosszabbul a legkisebb keresetűek jártak, ők akár korábbi keresetük értékének negyedét is elveszthették. Az oktatók elvándorlása talán nem lesz olyan látványos, mint az orvosoké, de hosszú távon a következmények ugyanolyan súlyosak.
Ezek mind olyan, önmagukban is súlyos lépése, amelyek miatt érthető, hogy amikor a diáktüntetések újra lendületet kaptak volna, Orbán meghozta a sokak által régóta várt döntést. Az államtitkár asszony visszavonása a frontvonalból azonban csak a taktika része. Az időzítés jó, de kérdéses, hogy vezéráldozattal el lehet-e terelni a diákok figyelmét.