2006 óta a mindenkori kormányok a GDP közel 20 százalékának megfelelő költségvetési kiigazítást terveztek be, és ezek egy jelentős hányada meg is valósult. 2001-ben útjára indult kiköltekezésnek meg lett az ára: mindazt a gazdasági sikert, amelyet a '90-es évek második felében sikerült elérni, gyorsan szétzilálták a felelőtlen, a költségvetési hiányt figyelmen kívül hagyó intézkedések.
A hibákból azonban mit sem tanultak a politikusok: 2010-ben például az egykulcsos adó bevezetése indította útjára az újabb kiigazító intézkedéseket, bár azt annak bejelentésekor már tudni lehetett, hogy gazdaságösztönző hatása nem lesz, ellenben hatalmas rést üt a költségvetésen. A 12 éve tartó totálisan rossz fiskális politika következménye a magyar gazdaság hanyatlása és a növekedés elmaradása.
Megnéztük ki, mikor, mennyit szorított meg. Első fejezet.
Régi "sikerek"
A hétköznapi nyelvben a megszorítás, mint szitokszó a Bokros-csomag idején terjedt el. 1995-ben Bokros Lajos, akkori pénzügyminiszter komoly kiigazításokat rendelt el, amelyek egyaránt érintették a költségvetés bevételi és kiadási oldalát annak érdekében, hogy Magyarország elkerülje a csődöt. A miniszter akkori megítélése katasztrofális volt, azonban az érdemek magukért beszélnek. Komoly kompromisszumok árán, de a költségvetést sikerült rendbe tenni, és a következő években minden makrogazdasági mutató jelentősen javult – ebben persze nagy szerepe volt a forint csúszó leértékelésének is. A Bokros-csomagot utólag jogosan nevezhetjük sikeresnek, hiszen a magyar gazdaságot egyensúlyi pályára állította, és a '90-es évek második felében, valamint a 2000-es évek elején hitelfelhalmozás nélkül sikerült jelentősebb gazdasági teljesítményt elérni – igaz ebben közrejátszott az akkori világgazdasági konjunktúra is, amely húzta magával a magyar feldolgozó ipart is.
A 2000-es évek elejétől viszont a jobb és a baloldali kormányok egyaránt olyan gazdaságpolitikába kezdtek, amelyek felerősítették a hagyományos gazdasági ciklusokat – osztogatások, majd megszorítások – aláásva a magyar gazdaság teljesítményét.
Az I. Orbán-kormány választási költségvetést készített a 2002-es választások előtt, majd az azt követő szocialista kormány olyan osztogatásba kezdett, amely eladósította az országot. A növekedést ekkor már csak a hitelexpanzió révén végrehajtott mesterséges fogyasztásnöveléssel sikerült fenntartani, miközben nemcsak az állam, hanem a vállalati és leginkább a háztartási szektor is eladósodott, többnyire devizában. A nagy 2006-os „feleszmélés” után már nem maradt más, csak a megszorítások, hiszen a durva költségvetési hiányt le kellett faragni az Unió által elvárt szintre. Erre még rátett egy lapáttal a 2008-as pénzügyi válság is, amelynek következménye további kiigazító csomagokban mutatkozott. 2010-re az egyensúlyt sikerült helyreállítani, de az Orbán Viktor vezette Fidesz kormányzat mit sem tanult a szocialisták hibáiból, és a választások után ők is osztogatásba kezdtek, az egykulcsos adó bevezetésével.
A történetet innen már mindenki jól ismeri. Brüsszelben megmondták a magyar miniszterelnöknek, hogy nem lesz itt újra magas költségvetési hiány, ezért a kényszerpályán mozgó magyar kormány kénytelen volt rengeteg kiigazító csomagot bevezetni – plusz einstandolni a magánnyugdíj-pénztári vagyon egy jelentős hányadát -, annak érdekében, hogy a költségvetési deficit elérje a 3 százalék alatti szintet.
A teljesen rossz struktúra mentén végrehajtott osztogatás, majd megszorítások után a magyar gazdaság lefagyott, és a gyenge növekedésből recesszióba zuhant.
Bár a kormányzati kommunikáció szerint a mostani egyenlegjavító csomagok nem megszorítások, szemben a szocialista kormányok intézkedéseivel, de facto ebben nincs igazuk, hiszen a vállalati és szolgáltatói szektort sújtó intézkedések végül mindig a háztartásokon csapódnak le. Ez most sincs másképpen, a telefonadótól kezdve a bankadó egy részén át, a tranzakciós adóig, amit csak lehet, mindent áthárítanak a lakosságra. Így összességében nyugodt szívvel kijelenthető, hogy mind a szocialista kormányok, mind a II. Orbán-kormány komoly megszorító csomagokkal állt elő az elmúlt években. Na de ki miatt kellett jobban összehúzni a nadrágszíjat?
Az eredendő bűn
Mielőtt kitérnék a II. Gyurcsány-kormány, a Bajnai-kormány és a II. Orbán-kormány által aposztrofált intézkedésekre, először is érdemes kitérni arra, mi a probléma alfája és omegája:
I. Osztogatások
Mind 2002 után, mind 2010 után megbukott a kormány azon terve, hogy a fogyasztás mesterséges felpörgetése elhozza a Kánaánt Magyarországra. Előbbi magas ikerdeficithez és államadósság-növekedéshez vezetett, míg utóbbi még fogyasztásnövekedést sem eredményezett, hiszen az adókedvezményeket gyorsan pótolni kellett adóemelésekkel, vagy új adók bevezetésével, ráadásul az alacsony jövedelmű csoportok inkább vesztesei voltak, mintsem élvezői az egykulcsos adó bevezetésének. Ahelyett, hogy a mindenkori kormányok passzív és aktív beruházás-ösztönzésre költötték volna a meglévő forrásokat – kihasználva az ebből eredő multiplikációs hatást -, teljesen rossz struktúra mentén próbálták ösztönözni a hazai gazdaságot, a végeredményt pedig jól ismerjük. Az osztogatások nem termeltek hasznot, viszont felerősítették a ciklusokat a gazdaságban.
II. Megszorítások a rossz struktúra mentén
A rendszerváltás óta még egyik kormány sem merte felülvizsgálni az ellátórendszerek hatékonyságát, az állami újraelosztás mértéke még mindig nagyon magas, cserébe a nemzetgazdaságra nehezedő adóterhek agyonnyomják a gazdaság egészét. A versenyképesség támogatása egyenlő a nullával, és a megszorítások teljesen aláássak az ország jövőjét. Jó példa erre a II. Orbán-kormány oktatáspolitikája és a felsőoktatás szétverése. Ha nem lesz humántőke, a fizikai tőke sem fog Magyarországra érkezni – a beruházási ráta már most is történelmi mélyponton van. Ilyen körülmények között pedig csak és kizárólag újabb és újabb kiigazításokkal lehet majd egyensúlyban tartani a költségvetést.
III. Az előrelátás és az egyeztetés hiánya
A mindenkori kormányok számlájára írható, hogy az előrelátás teljesen hiányzik a gazdaságpolitikai döntésekből, ráadásul a politikán kívüli szakértőkkel szinte sosem egyeztetnek. Hiába mondják meg a közgazdászok, a gazdasági szakértők, az üzleti világ szereplői és az elemzők, hogy ez a lépés nem lesz jó, a politikusok fittyet hánynak erre, és a saját fejük után mennek.
A folyamat végül kapkodáshoz, ad hoc döntésekhez vezet, amelynek "eredményeit" mostanában szenvedjük el és részletesen a következő részben tárgyaljuk.
Ez a bejegyzés a www.tenytar.hu oldalon megjelent elemzés blogváltozata.
