A rendszerváltást követő néhány év rémálom volt a magyar társadalom számára, 1994-ben pedig közel kerültünk a teljes összeomláshoz. Megfelelő gazdaságpolitikai lépésekkel sikerült kirángatni a magyar gazdaságot a gödörből, a '90-es évek végén pedig sokan már példaként emlegették az ország gazdasági stabilitását. Sok örömre azonban nem volt okunk, 15 év elteltével pedig érdemes elgondolkodni azon, hogy hol rontottuk el, hol tértünk le a kitaposott ösvényről.
A kétezres évek közepétől a magyar gazdaság egyre jobban lemaradt a régióban, a pénzügyi világválságból 7 év alatt tudtunk kilábalni, összességében pedig sereghajtóvá váltunk a régióban. Az összkép pedig egyre rosszabb, ha megpróbálunk kitekinteni a jövőbe, mivel köztudott, hogy az uniós transzferek tartják életben az országot, a magyar kormány pedig képtelen belátni, hogy strukturális átalakítások nélkül nem lehet előre lépni ebből a helyzetből.
Kétrészes sorozatunk első részében azt mutatjuk be, hol hibáztak a döntéshozók Magyarországon, és régiós versenytársaink hogyan tudtak előre lépni.
Pozitív kép
A rendszerváltás utáni magyar gazdaságtörténetnek is volt egy olyan időszaka, amikor sokan pozitív példaként tekintettek az országra. Az 1995-2001 közti periódust szokás a fejlődés időszakának is nevezni, hiszen valóban annak lehettünk tanúi, hogy a magyar gazdasági a régióban szárnyalt: csökkenő államadósság, csökkenő infláció, stabilizálódó üzleti környezet és növekvő gazdasági teljesítmény. Pedig 1994 végén még csődközeli helyzetben volt ország, és a Bokros-csomag elfogadása nélkül valószínűleg elkerülhetetlen lett volna az összeomlása. Bár az Alkotmánybíróság ennek egyes elemeit megsemmisítette, mégis megkérdőjelezhetetlen, hogy a fiskális kiigazítások hozzájárultak az ország egyensúlyi pozícióinak javulásához. A fiskális szigor rövid távon fájdalmas volt a lakosság számára, mivel a bérek és a nyugdíjak reálértéke jelentősen csökkent. Az ország azonban visszanyerte a nemzetközi tőkepiaci szereplők bizalmát: az államháztartás hiánya 3 százalékra csökkent, a bruttó államadósság pedig kezelhető szintre süllyedt.
A várt recesszió elmaradt, és 1997-ben már 4 százalék feletti növekedést produkált a gazdaság. A lendület az 1998-as kormányváltást követően sem mérséklődött és egészen 2001-ig minden jól ment. Alacsony költségvetési hiány, 50 százalék alatti bruttó államadósság, növekvő gazdasági teljesítmény jellemezte az országot. Némileg árnyalja a képet, hogy a beáramló tőke és magas importhányad miatt a fizetési mérlegegyenleg nem alakult ilyen jól. Ennek ellenére még az orosz gazdaság és távol-keleti országok válsága sem tudott törést okozni a hazai növekedésben. (A régió fizetési mérleghiányában az is szerepet játszott, hogy az erőforrásszűkösség miatt szükség volt a külföldről beáramló tőkére.)
A 2002-es országgyűlési változás előtt azonban sok minden megváltozott a gazdaságpolitika döntéshozók fejében, és az új irány szakított az addigi fegyelemmel. Ez mindent megváltoztatott hosszú távon.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 90-es évek végén, és a 2000-es évek elején a világgazdaság is jól teljesített - a kisebb válságok ellenére is -, Magyarország pedig képes volt meglovagolni a konjunktúrát. Mivel nagyon alacsony bázisról indultunk, volt tere a növekedésnek, strukturális reformok hiányában viszont nem sikerült maximalizálni a lehetőségeinket.
Változás 2001-ben
A Matolcsy György nevével jegyzett gazdaságpolitika már inkább a bőkezűségre épített, és felhagyott az addigi fiskális fegyelemmel. A mostani jegybankelnök nevéhez fűződök az I. Széchenyi-terv, egy olyan 5 éves gazdaságstratégiai terv kidolgozása volt, amely felkarolta a közép távú fejlesztési célokat. A stratégiai célok azonban nem voltak kellően megalapozottak, számos koncepció nagyon felületes volt, néhány pontján pedig hasonlított a mostani ötletelésekhez. Kiegészülve a Fidesz lakástámogatási programjával, a költségvetési deficit már 2001-ben átlépte a 4 százalékos szintet, az államadósság pedig ismét növekvő pályára állt.
A 2002-es választás lényegében arról szólt, hogy ki tud nagyobbat ígérni. A versengő politikai erők hamar felismerték, aki nagyobbat tud ígérni, az könnyen behúzhatja a szorosnak tűnő választást, így egyik fél sem fukarkodott. A Fidesz ennek alapozott már meg 2001-ben, a választási költségvetés azonban rossz útra terelte az országot.
Felelőtlen osztogatás
Az MSZP végül megnyerte a kétfordulós választást, az SZDSZ-szel koalícióban pedig meghirdették a 100 napos programot. Nem kétséges, a legnagyobb hibát azzal követték el, hogy tartották magukat a választási ígéretekhez. A közszféra béremeléseit, a 13. havi nyugdíj és béreket a magyar gazdaság nem tudta kitermelni, a költségvetési hiány és az infláció elszállt, a külső egyensúly tovább romlott, a várt kétszámjegyű gazdaságnövekedéshez viszont kicsit sem kerültünk közelebb. Az ország az ikerdeficit csapdájába esett: a magas államháztartási hiány mellett a folyófizetési mérlegben is egyre nagyobb hiány mutatkozott. Ebben nagy szerepe volt a hibás gazdaságpolitikai koncepciónak is: mivel Magyarország kis nyitott gazdaság az export/importnak, valamint a tőkeáramlásnak fontos szerepe van az egyensúlyi pozíciók alakulásában.
A bérek emelkedése miatt nőtt a belső fogyasztás, azonban ez jórészt az importtermékeket érintette, az emelkedő importot viszont az exportoldal nem tudta ellensúlyozni. Ez annak köszönhető, hogy a magyar vállalkozások csöppet sem lettek versenyképesebbek, amit a termelékenységi mutatók is alátámasztanak. Ráadásul a közszférában lezajló béremelkedés a többi szektorra is hatással volt, a cégek költségei növekedtek, a munkaerő drágább lett, ezzel párhuzamosan viszont nem volt minőségjavulás. A GDP-arányos államadósság 2006-ra már 60 százalék felé emelkedett, az akkor már Gyurcsány Ferenc által vezetett baloldali kormány viszont az egyre magasabb eladósodottság és magas költségvetési hiány ellenére ismét osztogatni kezdett, hogy bebiztosítsák a választási győzelmet.
Sokat rontott a helyzeten, hogy a valós adatokat eltitkolták, amikor pedig ez kiderült, Magyarország megítélése tovább romlott a befektetők szemében. Az egyensúlyi problémák miatt nem maradt más választása az MSZP-SZDSZ kormánykoalíciónak, mint a fiskális szigor. A kiigazításokat viszont nagyon ügyetlenül hajtották végre, és a legnagyobb arcvesztéssel járó lépések el is maradtak: így a egyensúlyi pozíciók romlásához vezető 13. havi bérek és nyugdíjak is megmaradtak. A fiskális kiigazítások miatt az addigi 4 százalék körüli növekedés 1-2 százalékra csökkent, az államadósság növekedését pedig nem sikerült megfékezni.
Válság
A 2008-as gazdasági válság a legrosszabb pillanatban érte az országot: gyenge egyensúlyi pozíció, magas államadósság, alacsony növekedés, növekvő munkanélküliség jellemezte az országot. A nemzetközi befektetők emiatt annyira sebezhetőnek találtak minket, hogy hamar elzárták a pénzpiaci csapokat, az országot pedig az IMF és EU hathatós működése tudta megmenteni az összeomlástól.
A pénzügyi válság végül a Gyurcsány-kormány bukásához vezetett, mivel a szükséges fiskális kiigazításokat továbbra sem merték bevállalni. A Bajnai Gordon vezette szakértői kormány végül eltörölte azokat a 2002-ben hozott intézkedéseket, amelyek az ország eladósodásához vezettek. Ez elegendő volt ahhoz, hogy a pénzpiaci szereplők bizalmát visszanyerjük, de a magyar gazdaság teljesítménye mélypontjára zuhant.
Unortodox rémálom
2010-ben elsöprő támogatás mellett került kormány ismét Orbán Viktor, a kétharmados többség pedig kellő felhatalmazást adott az átfogó reformok megkezdéséhez, amelyek ismét jó útra terelhették volna a magyar gazdaságot. Orbán viszont ismét arra a Matolcsy Györgyre bízta a gazdaságpolitika kialakítását, aki már 2000-ben sem tudott mit kezdeni a felhatalmazással. Az unortodox gazdaságpolitika meghirdetése nem hozott áttörést, az ellenséges magatartás – például IMF elüldözése – pedig ismét egy olyan bizalomvesztést eredményezett, amelynek következménye az lett, hogy 2011-ben Magyarország kikerült a befektetésre ajánlott országok listájáról a három nagy hitelminősítésénél (kettőnél idén került vissza befektetésre ajánlott kategóriába). A pánikhangulatban ismét az IMF-re volt szükség, a 2012-es recesszió pedig bebizonyította, hogy az unortodox gazdaságpolitika nem vezethet sikerre: a fiskális kiigazítások pénzt vontak el a kulcságazatoktól (például oktatás), miközben a Fidesz adópolitikája büntette az alacsony jövedelemmel rendelkező háztartásokat.
A törvényi szintre emelt korrupció, az átláthatatlan közbeszerzési rendszer, és számos más faktor miatt Magyarország versenyképessége tovább zuhant, miközben a vállalati szféra ismét abban a helyzetben találta magát, hogy úgy kell emelnie a béreket, hogy az nem jár együtt a termelékenység/hatékonyság javulásával. A költségek növekednek, a minőség viszont nem, mivel a humán tőke jó része képzetlen, a fizikai eszközök egy része elavult, hiányoznak az fejlesztések és innovációk, az üzleti szférában pedig alacsony a szinergia a különböző szinten lévő szereplők között. A magyar kormány sikernek éli meg néhány mutató javulását, bár az köztudott, hogy a foglalkoztatási adatok ki vannak stafírozva, a gazdasági növekedést pedig az uniós transzferek biztosítják. Miközben az látható, hogy az elmúlt 15 évben Magyarország zsákutcába tévedt, számos régiós versenytársunk beelőzött minket.
Mit csináltak jól a régiós versenytársak?
Szlovákiára sokan minta országként tekintenek, hiszen a 2000-es évek közepén olyan növekedést tudtak felmutatni, amiről mi csak álmodni tudunk. Az egy főre eső GDP tekintetében már rég beelőztek minket, és miközben a kétezres évek elején még Szlovákiából jártak át dolgozni hozzánk, 15 év alatt megfordult a trend, és a magasabb bérek miatt az észak-nyugati megyékből sokan már átjárnak Szlovákiába. Mi az úgynevezett szlovák csoda titka? Ha röviden össze szeretnénk foglalni, nem történt semmilyen csoda – főleg, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a területi egyenlőtlenségek megmaradtak – a politikai vezetés azonban rájött, hogy végleg le kell számolni a szocializmussal, ha az ország eredményes akar lenni.
A 2000-es évek elején jelentősen csökkentették az állami kiadásokat, és vállalatbarát adórendszert hoztak létre, ami meghozta az áttörést: a külföldi tőke szemében nagyon vonzó országgá váltak, és egy rövid átmeneti időszak után gyors növekedés vette kezdetét. Mindezt úgy, hogy a fiskális fegyelem megmaradt, az államadósság pedig folyamatosan csökkent. Miközben az adóelvonás mértéke 1995-ben Magyarországon és Szlovákiban szinte ugyanakkora volt, 2006-ban a szlovák már 7 százalékponttal volt alacsonyabb, ami nem elhanyagolható szempont a befektetők szemében.
Lengyelország némileg más utat járt be, köszönhetően annak, hogy jóval nagyobb gazdasági szereplőről van szó. 20 év alatt Szlovákiához hasonlóan meg tudták duplázni a GDP-jüket, és még a pénzügyi válság sem viselte meg az országot. Mivel kedvező pozícióban érte őket a válság, volt mozgásterük - szemben például Magyarországgal - ezt pedig jól ki tudták aknázni. Ehhez még egy külföldi tőkét támogató gazdaságpolitika is társult, hasonlóan a szlovákokhoz. Köszönhetően annak, hogy teljesen más utat jártak be, mint mi, az egy főre eső GDP már Lengyelországban is magasabb, mint Magyarországon.
(Részletes elemzésünk elolvasható a Ténytár oldalán.)
